Bulányi Györgyöt 1997-ben rehabilitálta a Vatikán, de mint mondja, azóta csak rosszabb lett a helyzete: a magyar katolikus egyház pontosan olyan elutasító vele szemben, mint a pártállam idején. A jelenlegi egyházvezetést szerinte ma is a kommunizmus alatt kialakult „dupla konzervativizmus” jellemzi. A 82 éves Bulányi, aki a kommunizmus alatti egyházüldözést is másképpen értelmezi, mint egyházi felettesei, úgy véli: az egyház még nem nézett szembe saját múltjával, ugyanis átvilágítás szempontjából bőven van takargatnivalója.
– Az „Aufbruch” nemzetközi kutatás, amely tíz posztszocialista országban vizsgálta a vallásosság és az egyházak változásait, kérdőívében föltette a kérdést, hogy a kommunizmus alatt megtapasztalták-e saját életükben, baráti körükben vagy rokonságukban a vallásüldözést. Meglepő módon igen csekély hányad nyilatkozott úgy, hogy tud vagy tapasztalt ilyet a kommunizmus alatt. A kutatás eredményei alapján akár ki is lehetne dobni az ablakon azt a leegyszerűsítő képletet, hogy itt negyven éven át folyamatos egyházüldözés volt?
– Egyházüldözés? Az volt minden mennyiségben. Hetényi Varga Károly kötetei igyekeznek teljes képet nyújtani arról a papokat és szerzeteseket illetően. Az összesen hétezer fős papi állományból több ezerre tehető a meghurcoltak száma. Ennek az alapos és három évtizeden keresztül folyó munkának az eredményeképpen, s a Vatikánnal történt megegyezés következtében elkezdődött a megtiportak felzárkóztatása a békepapokhoz. Ez a második fele az egyházüldözésnek. Lékai László bíborossá választásával lett teljessé a siker. Kevésbé véres, de annál siralmasabb folyamat. Mire a végére értünk ennek a második vallásüldözési időszaknak, addigra Magyarországon a takarítónőket és a segédmunkásokat kivéve már mindenki párttag vagy III/III-as volt. A papok pedig felzárkóztak a győztes, vatikáni megegyezéses vonalhoz.
– Az egyházak működésébe is ennyire beférkőzött az elhárítás?
– Mivel a legfőbb ideológiai ellenség az egyház volt, így azon belül fokozottan. Tekintettel arra, hogy csak rendszerváltozás történt, de személyi változás nem, akik ma pozícióban vannak, azok a párttagok és a III/III-asok megbízható barátai voltak. Ennek következtében a kérdésre, hogy volt-e egyházüldözés, azt kell válaszolnom, hogy a lehető legsikeresebb volt: a végére, a Vatikán, Casaroli és Poggi irányítása mellett csatlakoztunk ellenségeinkhez! Hogy mit gondoltak azok, akiket egyház címszó alatt üldöztek, erről az elmúlt tíz esztendőben a különböző vallási sajtóorgánumokban szinte semmi sem jelent meg. A Magyar Katolikus Lexikon frissen megjelent kötetei sem tudnak erről semmit. Annak idején ha egy pap lelkiismeretesen tette azt, amiért erre a pályára jött, akkor az urak, vagyis a párt és az egyházi vezetők rendszeresen fejbe verték.
– Itt most az 1945-ben alakult Bokor közösségre gondol, amelynek több tagját a katonai szolgálat megtagadása miatt börtönbe zárták, vagy saját magára?
– Tekintettel arra, hogy a rendszerváltozás előtt kilenc évvel már az utolsó ellenálló mohikánok is felzárkóztak a hierarchiához, sajnos kénytelen vagyok a Bokrot említeni, mert egyedül maradtunk.
– Ön hogyan írná le a kommunizmus alatti egyházüldözést?
– Volt egy Jámbor Árpád nevű ávós őrnagy, aki 1952-ben hatvan napon keresztül, napi tíz órában „készített velem interjút” a Fő utcában. Ez az őrnagy azt mondta nekem, hogy „megnézheti, mit fogunk mi csinálni a maga anyaszentegyházából”. Hát, megnézhettem. Később egyházam bíborosai az ávósokat megszégyenítő módon bántak el velem. Az egyházüldözés valójában annyit jelent, hogy a kommunista hatóságok és az egyházi hatóságok közös erővel igyekeztek összetörni mindent, ami e fél században a lélek talajából feltört és Jézusra emlékeztette őket.
– Nem túl merész együtt említeni a kommunista és az egyházi hatóságokat?
– Tudja, különös, hogy a kommunisták részéről még megbecsülést kaptam. Azt mondotta nekem ez a Jámbor őrnagy a Fő utcában: nézze, Bulányi mester, mi nem várhatjuk meg, míg maga „meglelkigyakorlatoztatja” nekünk a kapitalistákat. Tehát, bár világnézetileg különböztünk, mégis észlelte azt, hogy a jézusi szemléletet képviselem, amelyik szándékait tekintve valahol azonos az övékkel. De ők úgy döntöttek, inkább fölakasztják ezeket a kapitalistákat. Az egyházamban pedig csupán úgy szerepeltem, mint annak megrontója.
– Az átvilágításról szóló törvény vitájában sokan javasolták, hogy a vizsgálat ne csak újságírókra és bírákra terjedjen ki, hanem az egyházi vezetőkre is, hiszen a volt NDK-hoz hasonlóan nálunk is sokkal nagyobb publicitást érdemelt volna az egyházak és az elhárítás közös munkálkodása. Ön ezt, egy évtizeddel a rendszerváltás után, még aktuálisnak tartja?
– Tiltakoznak ellene a papok. A püspökök még inkább. Bőven van takargatnivalójuk. Igaz, hogy magyar állampolgárok, de ez mégis egyházi belügy, senkinek semmi köze ehhez – állítja a hierarchia. Értsd, mindenkinek a körmére lehet nézni e hazában, kivéve az egyházi férfiakat. Azokat, akiknek a legtisztábban kellene állaniuk a magyar társadalom előtt.
– Érdekes, hogy mindennek ellenére a demokrácia mindhárom kormánya mélyen elkötelezte magát az úgynevezett történelmi egyházak irányába. Miért?
– Azért, mert egyhasi testvérek. A trón és az oltár szövetségére épül a társadalom élete. Kezdetben volt a papkirály, s a munkamegosztás létrehozta a hadvezért meg az imádkozót. A hadvezér dolga, hogy győzzön. A fősámán feladata pedig, hogy megmagyarázza a katonáknak: a ti hadvezéretek Isten szolgája, ezért neki engedelmeskedtek. Így sikerült az emberi történelmet a véres egymást gyilkolászás történetévé tenni. Szent István Koppányt négyfelé vágatja és a birtokait odaadja az apátnak, a püspöknek. Kell, aki azt mondja, hogy szabad lőni, és az Isten is azt akarja, hogy lődd le azt a csirkefogót. Azt az apát, anyát, gyereket, unokát. Mert a hazát kell védeni. Ez lett a feladatunk ebben a munkamegosztásban. Nem kell megvédeni a hazát! Gyereket kell szülni, és minden hazavédési probléma meg van oldva.
– Nehéz elképzelni azt a helyzetet, amikor a szocialista Horn a Magyar Katolikus Püspöki Kar főpapjaitól körülvéve mint „fővezér” tetszeleg. Mégis tény: a szocialista kormányzat alatt jelentős támogatáshoz jutottak az egyházak.
– Az állam erőszakszervezet, s ezt legitimálja az egyház – Jézus világos tanítása ellenében. E legitimálásért az állam fizet. Ez a mai megfelelője a hadvezér és a fősámán kettősségének. Mindenki igyekszik annyi pénzt összeszedni, amennyit csak lehet. És úgy látszik, hogy akár Antall, akár Horn vagy Orbán a miniszterelnök, egyre több és több pénzt lehet szerezni. Ez a világ, amelyik tudja, hogy boldogok a gazdagok, boldogok a hatalmasok, és boldogok az erőszakosok, szemben Jézus tanításával. Tehát itt minden a Mammon körül forog. Amit persze meg kell védeni. Mégpedig úgy, hogy a leghatékonyabb katonai szövetséghez, a NATO-hoz csatlakozunk. Rehabilitációs misémre meghívtam együtt imádkozni egy tiszteletre méltó lelkészt az egyik protestáns egyházból. Boldogan elvállalta. Az utolsó pillanatban lemondta, mert megtudta a tévéből vagy az újságokból, hogy a NATO-csatlakozás ellen nyilatkoztam. Bármelyik katonai szövetség ellen így tettem volna. Jézus tanítványa vagyok. Erős a trón és az oltár szövetsége. Annak idején, akik vinni akarták valamire, Miklós Imre, az Állami Egyházügyi Hivatal vezetőjének kegyeit keresték, mert az ő szavára nevezte ki a Vatikán a püspököket. Most a jelenlegi urak kegyeit keresik.
– Tehát azt mondja, ez régi beidegződés?
– El sem tudják képzelni, hogy lehetne másképpen. Jézus egyházában azonban illenék elgondolkodni azon, hogy Jézus csak kötélvégen tárgyalt a hatalmasokkal.
– Önt 1997-ben rehabilitálta a Vatikán, miután 1982-ben lényegében kiközösítették, a magyar püspöki kar megfosztotta tanítási jogától. Mi történt azóta?
– Az elmúlt három és fél év alatt egyetlen püspök sem kért meg engem még egy gyászmise elmondására sem. Az egyik püspök a rehabilitáció napjaiban mondotta: nem készülünk Bulányi atya ünnepélyes visszafogadására. De „nem ünnepélyesen” sem keresett meg egyikük sem. A mostani lehetőségeim szinte ugyanolyan szerények, mint az egyházüldözés időszakában. A megnyílt nagy szabadságban azt tapasztalom, hogy ma sokkal kevesebben kíváncsiak arra, hogy mit is akart Jézus, mint az elmúlt ötven esztendőben. Azt, hogy miért szánta el magát a Vatikán, hogy engem rehabilitáljon, nem tudom megmondani, de a magyar katolikus egyház pontosan úgy viselkedik velem szemben, mint a rehabilitációm előtt. Gyakorlatilag tovább tart a kiközösítés: integrálhatatlan vagyok, mondják a hivatalosok. Ennek az az alapja, hogy amit én Jézusról és Istenről gondolok, az tökéletesen emészthetetlen a számukra. Egy magyar katolikus újságíró is megírta az egyik jelentős külföldi folyóiratban, hogy Bulányi integrálhatatlan személyiség. Tehát azt kell mondjam: sokkal rosszabb a helyzetem. A rendszerváltozás első három évében még mindenütt tudtam publikálni. Ma már nem. Egy Balaton-felvidéki kis faluban töltöm az év nagy részét. Ebben a kis faluban és egy pesti külvárosi templomban misézhetek. Amikor az értelmiség még osztályidegen volt, még meg tudtam nyerni a Bokor közösség számára a „nadrágos embereket”. Ma olyanok jönnek, mint akiket Jézus össze tudott szedni: akikre nem kíváncsi az egyház, mert elváltak, újraházasodottak, s nem diplomások. Mint Jézus korában: halászok, bűnösök. Ez a pasztorációs köröm. Az urak pedig újra megtalálták helyüket a főpapok, írástudók és vének soraiban.
– Magyarországon számos teológiai irányzatnak nincs egyetlenegy képviselője sem. Itt a kereszténység szinte egyenlő a jobboldallal, azonban a világ más részein ez nem igaz. A baloldalinak mondható, főként Latin-Amerikában népszerű felszabadítási teológiáról hazánkban szinte nem is hallottak. „Haladó” hazai katolikusok kritikáikban úgy fogalmaznak: a jelenlegi egyházvezetés szellemisége a 20-as, 30-as évekre jellemző.
– Jelen pillanatban a magyar katolicizmus mögötte van a nyugatinak, mert az elmúlt évtizedekben úgy lehetett gondolkodnunk, ahogy azt Róma és Kádár elvtárs kívánta. Ez a „dupla konzervativizmus” a mai napig jelen van. De az elmúlt két évszázadra az volt inkább jellemző, hogy a magyar katolikusok nem nagyon zárkóztak fel a római teológiai irányzatok mellé. Mondok erre egy érdekes esetet. Az egri érsek az I. vatikáni zsinat alkalmával magánkihallgatást kért IX. Piustól, akinek a nevéhez a csalhatatlanság dogmája fűződik. Az egri érsek szerette volna a pápát jobb belátásra bírni, és valahogy megmagyarázni neki, hogy a csalhatatlanság nem alkalmazható a gyakorlatban. IX. Pius egyszerűen kikergette őt.
– De nemcsak az I. vatikáni zsinat csalhatatlanság-dogmája nem volt hatással Magyarországon, a II. vatikáni zsinat szellemisége sem nagyon érezteti hatását.
– A II. vatikáni zsinat egy sereg új dolgot mondott ki, és ugyanakkor a régiekből egyetlenegyet sem vont vissza, ennek következtében a haladók is találnak idézeteket maguknak. A Ratzinger-rezsim [Ratzinger bíboros a katolikus egyház legfontosabb római hivatalának, a Hittani Kongregációnak a prefektusa. A kongregáció az inkvizíció jogutódja – K. Cs.] pedig kizárólag a nem haladóknak tetsző idézeteket találja meg. Nemrég egy vatikáni személy mondotta: micsoda fényes megújulási lehetőségeket kínál a II. vatikáni zsinat egyházról szóló okmánya, mert a második fejezetben elmondja, hogy az egyház az Isten népe. Csak arról nem beszélt, hogy a harmadik fejezet szerint pedig az egyház a hierarchia. Aki úgy akarja, csak erre a harmadikra hivatkozik. Nagy „papipari vállalat” vagyunk! Jézus pedig laikus volt.
– Mit gondol az ökumenizmusról, milyennek látja az egyházak közötti kapcsolatot? Van-e egyáltalán párbeszéd?
– Az ökumenizmusról mesélnek, de minden vallásnak támasza, talpköve az, hogy nem tehetünk róla, de kizárólag a miénk az igazság. Egy bíboros, mikor a Bokor hősi tetteire utaltam – részint a sűrű bebörtönzésekre, részint arra, hogy nálunk tíz, sőt tizenhat gyereket adtak a családok –, ezt mondta nekem: Kedves atya, cselekedeteik a baptistáknak is vannak, de a hit, a hit egyes-egyedül nálunk tükrözi azt, amit a Jóisten gondol. Ezek szerint Isten nem azt fogja megkérdezni, hogy éheztem és ennem adtatok-e, hanem: felmondatja velem az egyedül üdvözítő brosúrát, s megkérdezi, hogy hiszem-e azt, hogy egyedül csak ez az igazság. „Protokoll-ökumenizmus” van csak, mert hát nem engedhetünk az igazságból. Ratzinger bíborosnak most jelent meg egy Dominus Jesus című írása, ami gyakorlatilag azt mondja: az igazságból sajnos nem engedhetünk, az pedig a világ hatezer felekezetéből történetesen nálunk van. De a „Ratzingerek” az 5999 többi vallásban ugyanígy gondolkodnak. Az urak erre azt fogják mondani: látjátok, ugye megmondtuk, hogy nem lehet integrálni a Bulányit. Jézust sem tudták integrálni a főpapok és írástudók, csak legyilkolni.
Kapcsolódó anyagok:
