Napjainkban komoly viták folynak a szakemberek között is arról, hogy az állatvilágban az azonos nemű egyedek között megfigyelhető szexuális megnyilvánulásokat miképpen lehet értelmezni. Csányi Vilmos egyetemi tanárt több népszerű könyv, köztük a Bukfenc és Jeromos és a homoszexualitás kérdésével is foglalkozó Az emberi természet szerzőjét arról kérdeztük, hogy létezhet-e homoszexualitás az állatok között…
Mások: A melegek örömmel üdvözölték azt a hírt, hogy az állatvilágban is megtalálható a homoszexuális viselkedés. Amennyiben kétséget kizáróan bebizonyosodik a természetes körülmények között élő állatok azonos nemű egyedei között kialakuló vonzódás, akkor erre hivatkozva cáfolható az a sztereotip vélemény, amely szerint ez „természetellenes” viselkedés.
Csányi Vilmos: Nemrégen jelent meg Bruce Bagemihl könyve az ún. állati homoszexualitásról. Ebben leírt a szerző egy csomó olyan eseményt, amelyet megfigyeltek a természetben élő állatoknál, s amelyben a szexuális aktus bizonyos részeit a hímek vagy a nőstények egymással folytatták. Az a probléma ezekkel az esetekkel, hogy nagyon nehéz definiálni, valójában mi is történik. Sokszor előfordul, hogy egy hím béka átöleli egy gumicsizma orrát és elvégzi a párosodási mozdulatokat, tehát egyszerű ingerekkel ki lehet váltani a legkülönbözőbb aktivitásokat. Ha például egy másik hím van „kéznél”, amelyik nem túlságosan tiltakozik és nőstény hiányában az váltja ki a párosodási reflexet, akkor nem beszélhetünk homoszexualitásról, csupán azt mondhatjuk, hogy a szexuális viselkedés egyik eleme valamilyen oknál fogva megjelenik.
A homoszexualitás az ember esetében teljesen egyértelmű. Az állatvilágban talán a bonobóknál találkozunk még hasonló helyzettel. Ha megnézzük, hogy egy szexuális aktusra hány megszületett utód jut, akkor kiderül, hogy a gerinces állatoknál ez a legtöbb esetben csupán egy vagy egynéhány. Az embernél ez a szám kétezer körül mozog. A nagyságrendi különbségnek valamilyen biológiai magyarázatának kell lenni. A bonobóknál – ez az emberrel legközelebbi rokonságot mutató törpecsimpánz faj – tízegynéhány éve figyelték meg, hogy a nőstények nemcsak akkor hajlandók párosodni, amikor fogamzásképesek, hanem sokkal gyakrabban. Ha a csapatban valamilyen izgalom keletkezik, akkor a szexuális aktus stresszoldóként működik. Ilyenkor mindenki mindenkivel (azonos neműek is) aktivitást mutatnak. Ennek semmi köze az utódnemzéshez, az a funkciója, hogy lecsillapítsa az izgalmat. Ha az állatkertben elérkezik az etetés ideje, akkor a bonobók nem az élelemhez rohannak, hanem először a legkülönbözőbb kombinációkban mindenféle szexuális játékot folytatnak, és csak akkor mennek az ennivalóért, ha már megnyugodtak.
Az embernél ez a reprodukciós és stresszoldó funkció kiegészült egy párkapcsolatot erősítő feladattal. Az ugyanazzal a partnerrel megismételt szexuális aktus párkötődést hoz létre. Az emberi csoportstruktúra csak úgy jöhetett létre, hogy a párkapcsolat megjelent. Csak akkor mehetnek el a hímek nyugodtan gyűjtögetni és vadászni, ha közben nem kell attól félniük, hogy a reprodukciót mások fogják elvégezni helyettük. A csoport létezésének az az előfeltétele, hogy megbízható párkapcsolatok alakuljanak ki. Minket, embereket tehát egyértelműen megkülönböztet minden állattól, hogy a szexualitásnak hármas funkciója van: a stresszoldás, a párkötés és a reprodukció. Ehhez jön még egy nagyon lényeges elem: az ember konstruktív lény, élvezi, hogy a dolgok különböznek, hogy a megszokottól kicsit eltérően alkot meg valamit. Ugyanez vonatkozik a szexuális életre is. Ha Isten valóban kizárólag a gyermekek nemzésére rendelte volna a szexualitást – ahogyan ezt egyesek szeretik hangoztatni –, akkor nagyon egyszerű lenne a dolog. Életünkben háromszor-négyszer csinálnánk, s el lenne intézve. De miután egész életünk alatt sok ezerszer szexelünk, ez is beletartozik a konstrukciós készségek tartományába. Az emberek ezt is szeretik megkonstruálni. Hozzá kapcsolódik a szerelem, s magát a szexuális aktust is nagyon sokféleképpen lehet lebonyolítani. Teljesen természetes, hogy miután az ember szexualitásának csak az egyik alkotóeleme a reprodukció, a másik két funkciót mindenkivel lehet gyakorolni. Van egy etnográfiai atlasz, a Murdoch-atlasz, amiben nagyon tömören négyezer archaikus és jelenlegi társadalom legfontosabb jellemzői szerepelnek. A társadalmak hatvan százalékában a homoszexualitás elfogadott, a kultúrába valamilyen módon beépült. A másik negyven százalékból harmincban tolerált, tehát nincs beépítve a kultúrába, de nem csinálnak belőle gondot. És van néhány társadalom, amelyben a társadalom tiltja a homoszexualitást és mindenféle rendszabályokat hoz a megakadályozására. A zsidó-keresztény kultúra ilyen.
M.: Visszatérve az állatvilágra: a „homoszexualitásnak” azt a formáját nem figyelték meg, amely nem a szexuális tevékenységre korlátozódik, hanem mondjuk az azonos nemű párok együttélésében mutatkozik meg?
Cs. V.: Megfigyeltek ilyet, csak ennek a minősítése is problematikus. Van az állatoknál imprinting, ami azt jelenti, hogy például a kiskacsák megjegyzik, hogy a mama milyen. Az életük első néhány hetében állandóan követik és ivarérésük után olyan formájú nőstényt keresnek, mint a mama. Ha egy másik faj hímjével találkoznak megszületésük után, és ezt követik az első időszakban, akkor felnőtt korukban annak a fajnak a hímjének fognak udvarolni.
M.: Ilyesmi a természetben előfordulhat?
Cs. V.: Nagyon ritkán. Ez egy kontraszelektált dolog. Ilyen kapcsolatból nem lesznek utódok, így ez a folyamat megszakad. Egyszeregyszer előfordul, de miután az állatvilágban a szexualitás funkciója teljesen egyértelműen az utódok létrehozása, ha nem lesznek utódok, akkor ez a viselkedésforma nem öröklődik. A kulturális öröklődés az állatoknál csak nyomokban található meg, az embernél viszont domináns jelenség. Az emberi homoszexualitásnak kétféle típusát szokták megkülönböztetni: az egyik a nő szubsztitúciója, ami börtönökben, katonaságnál jelenik meg (ez nem jelent valódi homoszexualitást, ha ezek az emberek visszakerülnek a társadalomba, akkor rendszerint elmúlik), a másik a valódi homoszexualitás, ami függetlenül attól, hogy a környezetben vannak-e más neműek, kialakul. Ezt a fajtát állatoknál nem figyelték meg. Ez speciálisan emberi jelenség. Teljességgel magyarázható és érthető, hogy az embernél miért jelent meg. Az állatoknál azért nem létezik, mert egy rendkívül erős ellenszelekcióval tűnne el.
Előfordulhat, hogy mesterségesen együtt tartott állatoknál két idegen faj egyede összeszokik és akár egy életen keresztül is kísérgetik egymást. Ezeket a jelenségeket nehezen tudjuk megmagyarázni. Egy időben sokat foglalkoztam halakkal, és azt figyeltem meg, hogy ha egy tömegakváriumból kivettem két különböző fajú egyedet, és áttettem egy idegen helyre, akkor néhány óráig ezek egymás közelében maradtak. Amikor a hal egy teljesen új környezetbe kerül, akkor az egyetlen fix pont a másik hal, amelyiket már korábban is látott. Nehéz lenne erre azt mondani, hogy összebarátkoztak. Ezek emberi fogalmak, amiket nem lehet az állatokra alkalmazni. Tételezzük fel, hogy Bruce Bagemihl könyvében mindent pontosan úgy írtak le, ahogy megtörtént. Nem sokat lehet vele kezdeni, mert az állatvilágban nem természetes folyamat, az embernél viszont be lehet bizonyítani, hogy természetes. A szociobiológus Wilson elmélete úgy szól, hogy az embernél a csoporttársadalmak idején harminc százalékkal több férfi volt, mint nő. Ez felveti a kérdést, hogy a hímek közötti agresszió hogyan oldódik meg. Természetes megoldásnak kínálkozik a homoszexualitás. Ez csökkenti a hímek közötti versengést és agressziót, és lehetővé teszi, hogy a hímfölösleg mint erőforrás megjelenjen. Az evolúció során az embercsoport kialakulásának legnagyobb problémája a hímek belső agresszivitásának a csökkentése volt. A külső agresszió nem csökkent, a csoportok közötti agresszió ma is ugyanolyan magas, mint a csimpánzoknál. Ha egy hetes buszra száz vadidegen csimpánzt felengednének, egy sem érkezne meg élve a végállomásra. Ilyen közelséget erőteljes felnőtt egyedek nem tűrnek el, azonnal egymásnak esnének. Az emberek pedig nem hogy nem ölik meg egymást, de általában még egy pofon sem csattan el.
A melbourne-i állatkertben új páviántelepet terveztek. Megépítettek egy többhektáros területet, összeszedték az állományt a világ különböző területeiről, és egyszerre kiengedték őket. Legnagyobb megdöbbenésükre egy véres, üvöltő, harcoló gomolyag alakult ki másodpercek alatt. Tizenkét órán belül elpusztult az összes állat. Így viselkedik idegenekkel egy hozzánk nem túl messze eső lény. Ha összeszednénk a világból ötven idegen embert, és beengednénk egy területre, akkor próbálnának kommunikálni, megismerkedni egymással. Ez a fajta agresszió minden televízió- és egyéb sugallat ellenére, az állatokhoz képest hihetetlenül alacsony. Egyértelmű, hogy ebben szerepet játszik a homoszexualitás megjelenése. Elsősorban a férfi homoszexualitás, mert a nőknél eleve alacsonyabb a belső agresszió.
M.: A homoszexualitás kialakulására adott genetikai magyarázat elfogadható?
Cs. V.: Én elképzelhetőnek tartom, de minden genetikai magyarázathoz hozzá kell tenni, hogy ezek árnyalt lehetőségek. Nagyon kevés esetben mondhatjuk, hogy egy bizonyos gén egy bizonyos tulajdonságot hoz létre. Intelligenciánál, szexuális viselkedésnél, érzelmeknél, szociális viselkedésnél a gének csak bizonyos hajlandóságot, késztetést jelentenek.
M.: Az állatvilágban miért nem fordulhat elő olyan faj, ahol a hímek száma lényegesen magasabb a nőstényeknél, s ezzel a homoszexualitás kialakulásának kedveznek?
Cs. V.: Mert nincs olyan szociális szerkezet. A hímek túlsúlyára a csoportélet miatt van igény. Sőt az ellenkezője jellemző, hogy a hímek sokkal kevesebben vannak. Minden fajnál a nősténypopuláció határozza meg a szaporodási kapacitást. A poligám fajoknál nincs az összes hímre szükség. A paradicsommadaraknál a hímeknek kb. egy százaléka marad életben, mert a ragadozók elviszik a többit. A monogámia azért alakult ki, mert egyes fajoknál az ivadék felneveléséhez nem elegendő egyedül az anya.
M.: Leszögezhetjük, hogy amit homoszexualitásként értelmezünk az állatok viselkedésében, az lényegében nem az?
Cs. V.: Ezt ennyire egyértelműen nem mondanám. Egyelőre még nincs ebben a kérdésben konszenzus. Van egy csomó olyan jelenség, amit lehetne annak értelmezni. A kérdés az, hogy van-e értelme a kérdésnek. Miután pontosan tudjuk, hogy az emberi homoszexualitásnak mi a funkciója, miért jelent meg, hogy jelent meg, értelmetlen lenne ugyanezt kivetíteni az állatvilágra, és azt mondani, hogy azoknak is van egy nagy, konstruált, bonyolult szexuális élete. Amit mégis megfigyelnek, azoknak a legkülönbözőbb jelentése lehet. Az egyik állatkertben megfigyeltek két strucckakast, akik állandóan egymás közelében voltak és párosodáshoz hasonló mozdulatokat végeztek. Ragaszkodhat valaki ahhoz, hogy ha két azonos nemű állat párzik egymással, akkor az homoszexualitás, de hol van ebből az érzelmi tartalom? Ez a madár el volt különítve a többiektől, a kritikus periódusban nem látott nőstényt, van egy rendkívül intenzív szexuális késztetése, és most itt van valaki, akin kiélheti. De mi köze ennek a homoszexualitáshoz? Egy reprodukciós mintázat néhány elemét csinálja. Én foglalkoztam paradicsomhalakkal. Ennek a halfajtának a hímje habfészket rak, és amikor elkészül, akkor egy nagyon bonyolult udvarlási folyamat végén a hím átfordítja a nőstényt és egyidejűleg kibocsátják az ikrát és a spermát. Egyszer, amikor még csak a hímek voltak az akváriumban, azt láttam, hogy az egyik teljesen egyedül, a nőstény jelenléte nélkül elvégzi az összes udvarló mozgást, még az átfordulást is, mintha ott lenne egy fantomnőstény. Ezt is el lehetne nevezni önkielégítésnek, csak éppen semmi értelme. Az embernél az önkielégítés is egy konstrukció, hiszen közben önmagának felépít egy fantáziavilágot. Ezt nem lehet átvetíteni az állatokra. Nagyon ellene vagyok annak, hogy a barátság, a szexualitás, a szocialitás különböző formái kapcsán megszokott emberi fogalmakat alkalmazzuk az állatok esetében, mert nincsenek meg az alapjai. Az ember egy csomó tulajdonságban teljesen különbözik az állatoktól. Például abban, hogy a szexualitása sokkal bonyolultabb. Hármas funkciójú és konstruált, tehát vannak benne rituális elemek, és ebben az egyedek és a kultúrák különböznek egymástól. Ez az állatokra nem jellemző. Minden faj egyformán csinálja, mert neki az a fontos, hogy minél gyorsabban meglegyen az utód. Az embernél ennek más szerepe van. Létezik olyan nézet, amely azt vallja, hogy ha az állatokban valamit megtalálunk, akkor abból mindenféle messzemenő következtetést lehet levonni. Én pont ellenkezőjét gondolom. Azt kell keresnünk, ami az állatokban nincs meg, mert az az emberre jellemző, az a fontos, az az emberspecifikus. A mi csoportjainknak identitása van. Az állatnak nincs. Az állat ahhoz csatlakozik, akiket ismer. Mi csatlakozhatunk egy csoporthoz úgy, hogy fogalmunk sincs, kik a tagjai. Egy csomó emberspecifikus tulajdonság van. Inkább ezeket kéne körüljárni, és megvizsgálni, hogy miért és hogyan alakultak ki, mi a feladatuk a biológiában, a kultúrában. A homoszexualitásnak biológiailag is és kulturálisan is indokolható a funkciója. Ha van egy férfifölösleg és van a homoszexualitás, ami gátolja az agressziót, bizonyos értelemben visszafogja a populáció növekedését, akkor ez nagyon fontos tényező, és el kell fogadni.
M.: A homoszexualitás népességnövekedést szabályzó szerepéből az is következik, hogyha valahol túlnépesedés történik, akkor megnő a homoszexuálisok száma?
Cs. V.: Nem tudok róla, hogy erre volna adat. Amit a szociobiológusok tárgyalnak, az a csoporttársadalmakban meglévő férfifölösleg és ennek a belső konfliktusait csökkentő viselkedés. Az nagyon nehezen megválaszolható kérdés, hogy egy modern társadalomban mi történik. Az ember több millió évig kis csoportokban élt, és az egész biológiai természete ennek megfelelően alakult. A megatársadalom nagyon rövid múltra tekinthet vissza, nem lehet megjósolni, hogy ezek a régi viselkedési formák mit jelentenek és miként változnak az új környezetben. A homoszexualitáshoz való viszony kultúrafüggő dolog. Vannak kultúrák, ahol a homoszexualitás elfogadott, a mi kultúránkban nem az. Ezt a kultúrát sok egyéb ok miatt sem szeretjük, de a kultúrák nem állandóak, lehet rajtuk változtatni. A keresztény ideológia a pásztortársadalmak ideológiája, ahol a népszaporulat nagyon fontos tényező volt. A Biblia Onánt azért ítéli el, mert tettével nem a szaporodást szolgálta. Ebben a környezetben keletkezett a homoszexualitást elítélő világnézet. Ma, amikor a populáció növekedését kellene megállítani, már nevetséges és értelmét vesztette ez a filozófia, de a tradíciókat nagyon nehéz megváltoztatni.
M.: A társadalmi hozzáállástól függően változhat a homoszexuálisok száma?
Cs. V.: Ez bizonyos mértékig populációgenetikai adottság. Nincs száz százalékig bebizonyítva, de nagyon valószínű. A társadalmi környezet inkább a rejtett vagy nyílt homoszexualitás arányát változtatja. Nem hiszek abban, hogy ezt indukálni lehet. El lehet képzelni, hogy egy biszexuálist a környezeti hatások a homo- vagy a heteroszexualitás felé terelnek, de van egy stabil százalék, aki homoszexuális attitűddel születik, és egy stabil százalék, aki nem. Rendkívül primitív elképzelés, ha valaki azt hiszi, hogy egy szexuálisan szabadabb társadalomban valakit csupán azzal meg lehet változtatni, hogy ezekről a dolgokról nyíltan beszélnek. Aki ilyeneket mond, annak halvány fogalma sincs az egészről.
Láner László
Kapcsolódó anyagok:
