II.1. A homoszexualitás sajátosságai

Mit nevez a köznyelv és a tudomány homoszexualitásnak? Kire lehet felelősséggel kimondani a „homoszexuális” jelzőt? E kérdésre az elmúlt évszázadban rengetegen próbáltak egzakt választ adni. Sajnos a definíciók, a mögöttük húzódó elméletek és a tények ritkán fedik egymást. A téma árnyaltsága miatt nem is kísérletezünk frappáns, egymondatos meghatározással, inkább különböző szempontokat veszünk szemügyre.

II.1.1. Hiányos és/vagy téves megközelítések

Mint korábban láttuk, a társadalom vajmi kevés valós és tudományosan megalapozott ismerettel rendelkezik a témában. Az alábbiakban a legjellemzőbb tévképzeteket vesszük sorra.

Ha valaki túl akar lépni a pletykákon, akkor hiteles információ szerzése végett kézbe veszi – mondjuk – az Idegen szavak és kifejezések szótárát. Ennek 1989-es (9., ismételten átnézett és függelékkel bővített) kiadásában a következőt olvashatjuk:

homoszexualitás gör+lat, orv természetellenes nemi vonzalom az ugyanazon neműek iránt[1]

E definícióból megtudjuk tehát, hogy a homoszexualitás a) orvosi kérdés, amely b) kívül esik a természet rendjén. A természetellenességgel később még foglalkozunk. Az orv kitételt illetően pedig jelenleg annyit, hogy határozott prekoncepcióról árulkodik. Más szerkesztő más teóriájának megfelelően ugyanilyen érvénnyel szerepelhetne az erk, jog, pszich, szoc megjelölések bármelyike, attól függően, hogy az adott kutató vagy szerző (vallás)erkölcsi, büntetőjogi, lélektani vagy szociológiai jelenségnek ítéli-e a kérdést. Ismét más iskolák antropológiai vagy kultúrtörténeti válaszokat keresnek, egyesek szerint pedig homoszexualitás mint olyan, egyszerűen nincs. Objektív (= nem felületes és előítéletekről árulkodó) tényekhez tehát a szótárból nem jutottunk hozzá. Térjünk hát vissza a mendemondákhoz; ezekből legalább megtudjuk, hogy – többek között – mi nem a homoszexualitás!

II.1.1.1.

Szinonimájaként használják gyakran, főleg régebbi szövegekben a pederasztia kifejezést. E szó alapja a görög paidon, amely a paisz főnév kicsinyítőképzős alakja, jelentése pedig: gyermek. A pszichiátriai és jogi gyakorlat valóban ismeri azt az esetet, amikor valaki a saját neméhez tartozó, szexuálisan éretlen kiskorúak iránt érez testi vonzalmat, s nemegyszer erőszakoskodik a magatehetetlen vagy elcsábított áldozatokkal. A szó tényleges értelmében ezt és csak ezt nevezhetjük pederasztiának. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a kiskorúakkal való kikezdés, a pedofília, „liliomtiprás”, nem a homoszexuálisok privilégiuma. Az ilyen jellegű bűncselekmények az ún. „normálisok” táborában szignifikánsan gyakoribbak.

New Yorkban a szexuális bűncselekmények 97 százalékát az elmúlt 20 évben felnőtt férfiak követték el – fiatal lányok ellen! Egyszerűen elenyésző a kisfiúk megrontása.[2]

Az átlagos homoszexuálisok – ha egyáltalán beszélhetünk átlagosról – csakúgy, mint többségükben a heteroszexuálisok, hozzávetőleg saját korosztályukban keresik társukat. A pederasztia szó általános értelemben vett használata és a mögöttes gondolat tehát megalapozatlan, nem tükrözi a valóságot.

II.1.1.2.

A másik jellemző fogalomzavar, amikor a homoszexualitást a transzszexualizmussal vagy transzvesztitizmussal keverik össze. Utóbbi szó eredete a latin trans (át-) és vestis (ruházat) kifejezésekben keresendő. A transzvesztita kisebb-nagyobb mértékben identifikálódik a másik nemmel: átveszi hanghordozását, magányos óráiban vagy adott társaságban az ellentétes nemre jellemző ruhákat hord. Az ilyen férfi gyakran festi magát, s szereti, ha valamilyen női becenéven szólítják. A transzszexuális ugyanezt el is várja, mivel úgy érzi, a „sors tévedése”, hogy nő létére férfitesttel született. Ha lehetősége nyílik, át is operáltatja magát nővé, és hormonkezelésnek veti alá magát.

E jelenség elenyésző. Mégis ebből generalizálódott a vélemény, hogy a homoszexualitás nőiességet, majomkodást, pózolást jelent. De elég találomra tíz homoszexuálist megkérdezni: legalább kilencen felháborodottan utasítják vissza az ilyen jellegű azonosítást.

A melegvilágot nem ismerők számára nyilvánvalónak tűnik, hogy a homoszexuális férfiak nőiesek. Ehhez képest K. Jay és A. Young kutatási eredményei arról tanúskodnak, hogy homoszexuális mintájuk tagjainak 96 százaléka sosem vett magára női ruhát, 88 százaléka sosem sminkelte magát, háromnegyedüknek sosem volt olyan homoszexuális partnere, aki női ruhát viselt volna és 72 százalékuknak olyan partnere, aki sminkelte volna magát. Ezek az adatok rácáfolnak a közhiedelmekre. A tipikus homoszexuális férfi nemi identitása férfi identitás és nemi szerepviselkedése is férfi szerepviselkedés.[3]

Amíg az azonos neművel való kapcsolat köztörvényes bűncselekménynek számított, a partnerét kereső, de óvatosságra kényszerített ember kénytelen volt valamilyen speciális jelrendszert igénybe venni, hogy hasonló beállítottságú embertársa figyelmét felhívja magára, és jobb híján e jelrendszer gyakorta valóban feminin gesztusokból és túlzott ékszerhasználatból állt össze. Ez viszont napjainkban már nem szükségszerű. A homoszexuális szubkultúra, ha a megvetettségből nem is, az illegalitásból kilépett. Bizonyos keretek között megvannak az ismerkedés törvény adta lehetőségei; a „titkos üzenetek” cseréje jórészt fölöslegessé vált. A mai homoszexuális általában nagy hangsúlyt fektet arra, hogy minél markánsabban, minél férfiasabban nézzen ki és viselkedjék. Korunk homoszexuális férfiideálja a macsó megjelenés lett; a festett szőke, ondolált frizura finomkodó tulajdonosa e rétegen belül is – gyakran diszkriminált – kisebbségnek számít; a melegek az ilyeneket „hajtűdobálósok”-nak titulálják.

Vagyis a „Jé, ez a fickó tényleg homokos? Egyáltalán nem látszik rajta!” jellegű, csodálkozó felkiáltások hátterében mindig a „homoszexualitás = transzvesztitizmus” téves képlet rejlik, s ez a tények nem ismeréséből adódik. Valakinek a külsejéből szexuális preferenciájára következtetni körülbelül olyan, mint egy autó színéből megsaccolni annak lehetséges maximális sebességét.

II.1.1.3.

Szintén létező, nem is túl ritka eset a férfiprostitúció. A hol üldözött, hol „csak” megvetett homoszexuális gyakran kényszerül bele emberhez méltatlan, „egyéjszakás” kapcsolatokba, ahol az érzelmek nem számítanak, kizárólag a fizikai megkönnyebbülésen van a hangsúly. Ezt az életformát írja le érzékletesen Stefan Zweig Az érzések zűrzavara c. novellájában.

Hátrányos helyzetű (és megkérdőjelezhető tisztességű) fiatalok igen könnyen felfedezhetik e téren a könnyű pénzszerzés lehetőségét. Az sem egyedi eset, hogy a teljesen heteroszexuális beállítottságú fiú – amikor huzamosabb ideig nem tud jövedelemhez jutni – ösztönös viszolygását leküzdve magában, áruba bocsátja testét.

De az általánosítás ez esetben is alapvetően hibás. Sem az nem igaz, hogy minden férfiprostituált homoszexuális, de főleg az nem, hogy minden homoszexuális prostituált, illetve „fogyasztóként” él a prostitúcióval. És talán célszerű emlékeztetni arra a tényre, hogy a heteroszexuális prostitúció is töretlen lendülettel, nagyüzemben működik évezredek óta.

II.1.1.4.

Promiszkuózusnak hívják az olyan férfit vagy nőt, aki képtelen a tartós párkapcsolatra, és állandó jelleggel cserélgeti szexuális partnereit. A promiszkuitás mind a hetero-, mind a homoszexuális világban jelen van. A tapasztalat azt igazolja, hogy az utóbbiak között elterjedtebb. De ez egyrészt, ha így is van, semmi esetre sem szükségszerű, másrészt akadnak nagyon határozott ellenpéldák. E kérdésről még bőségesen tárgyalunk a későbbiekben.

II.1.1.5.

Az egyik legveszélyesebb csúsztatás, amikor nem tesznek különbséget homoszexualitás és homoszexuális kapcsolat vagy aktus között. E szimplifikált egyenlet szerint, ha egy férfi homoszexuális, az feltétlenül lefekszik más férfival; illetve, ha egy férfi akár csak egyszer is részt vett azonos neművel szexuális kapcsolatban, az mindenképpen homoszexuális. E tézis több szempontból is vitatható.

Homoszexualitás mint egységes „klinikai kórkép” természetesen nem létezik. Változatai, formái ugyanolyan áttekinthetetlenül bonyolultak, mint amennyire nehezen szorítható elméleti struktúrákba a férfi-nő kapcsolat is, – a szociológia minden eddigi adata szerint. Annyi bizonyosnak látszik, hogy a homoszexualitás olyan állapot, amelyet szakmai hitelességgel és objektív kutatómódszerekkel vizsgálni lehet.[4]

Alfred Kinsey az 1930-as évek végén kezdte el vizsgálatait az amerikaiak szexuális viselkedéséről, és kb. két évtized alatt 17 ezer embert kérdezett ki munkatársaival. Ennek eredményeképpen azt állapította meg, hogy a szexuálisan aktív férfiak 4%-a homoszexuális, 10%-a több alkalommal, több partnerrel vett részt homoszexuális kapcsolatban, és 37%-uk legalább egyszer kipróbálta az azonos nemű szerelmet.[5]

Ez a 37% nevezetes adattá nőtte ki magát; a melegek szívesen idézgetik. Tegyük hozzá – mert az idézetből nem derül ki –, hogy ez olyanokra vonatkozik, akik az aktus alatt orgazmust is átéltek, vagyis nincsenek benne azok, akik erőszaknak engedve kerültek ilyen jellegű kapcsolatba. Ennek ellenére nem nevezik magukat homoszexuálisoknak, a szakirodalom sem tekinti őket annak. Tehát egyszeri (vagy akár többszöri!) azonos neművel történt aktus nem tételezi fel szükségszerűen a résztvevő homoszexuális hajlamát.

A fenti idézettel kapcsolatban meg kell említenünk egy látszólag apró, valójában viszont lényeges pontatlanságot. Kinsey behaviorista pszichológiát művelt, azaz csak a külsőleg megfigyelhető viselkedéssel foglalkozott. Az érzelmek, belső élmények nem képezték vizsgálatai tárgyát. Tehát a 37% nem az azonos nemű szerelmet próbálta ki, hanem az azonos neművel való szexuális kapcsolatot. Ha heteroszexuális vonatkozásban megkülönböztetjük a testiséget a szerelemtől, akkor melegekkel kapcsolatban sem tekinthetjük e két fogalmat felcserélhetőnek. Férfi-férfi viszonylatban is létezik szerelem nélküli szex, illetve szex nélküli szerelem.

Sokan támadják a Kinsey-jelentést, arra hivatkozva, hogy akkoriban a statisztika tudománya nem állt még a mai szinten, és megkérdőjelezik az adatokat, mondván, hogy a felmérés nem volt reprezentatív. Ez vélhetőleg így is van, de azóta már történtek újabb vizsgálatok, hitelesebb eredményekkel, amelyekről alább még ejtünk szót. Elvi kiindulási alapnak viszont a Kinsey-jelentés megfelelő.

Nem szól azonban e statisztika az ún. latens homoszexuálisokról: azokról, akik kényszerűségből (társadalmi nyomás vagy a vallás mint super-ego hatására) heteroszexuális kapcsolatban vergődnek, vagy önmegtartóztatást kényszerítve magukra, az agglegény vagy jámbor szerzetes szerepét játsszák a világban, holott álmaikban és fantáziájukban kifejezetten homoerotikus jelenetek játszódnak le. Ilyenek is léteznek, mégpedig nem is elenyésző számban. Többféle életstílus áll rendelkezésükre. Egyrészt igen szép számmal kerülnek ki közülük szorongásos vagy kényszeres tünetekkel az ambuláns pszichológiai rendelők vagy akár a pszichiátriai osztályok állandó látogatói. Valamint belőlük lesznek a buziverők, az ún. homofóbia fő-ideológusai, a homoszexuálisok inkvizítorai. Az ilyen személy nemcsak a társadalom, de önmaga előtt is titkolja saját homoerotikus vágyait. Hogy önmagát ne kelljen elítélnie, e tudattartalmakat kivetíti bárki másra, így ő maga megszabadul tőlük – legalábbis azt hiszi. Az egész folyamat tudattalanul működik, és nem más ez, mint a psziché énvédő, elhárító mechanizmusainak egyik primitív formája, a projekció.

kivetítés (projekció): műveletek, amelyek révén az egyén az általa fel nem ismert vagy visszautasított tulajdonságokat, érzéseket, vágyakat vagy éppen „tárgyakat” kiűzi magából és egy másik személybe vagy dologba helyezi. Kezdetleges védekezés, amely sajátosan megjelenik a paranoiában, de „normális” gondolkodási módokban is, mint a babonában.[6]

Nincs új a nap alatt. Szent Pál kétezer évvel ezelőtt írta le: „Nincs hát számodra mentség, bárki vagy is, te ember, aki ítélkezel. Mert amikor mást elítélsz, magadat marasztalod el, hiszen ugyanazt műveled te is, ítélkező.”^[7] E meghasonlott emberek tűzzel-vassal-prédikációval próbálják irtani vagy legalábbis nevetségessé tenni a melegeket, holott adott kontextusban tökéletesen rájuk illik a „homoszexuális” jelző.

Láthatjuk, hogy homoszexuális hajlam és homoszexuális kapcsolat nem tételezik fel szükségszerűen egymást; mindkettő meglehet a másik nélkül is. Hol van hát a megoldás? Erőss László felvetése figyelemre méltó:

Talán az volna a tisztább megítélés, ha csak azokat tekintenénk homoszexuálisnak, akik magukat annak nyilvánítják, függetlenül attól, hogy „gyakorló” homokosok-e vagy csak eljátszadoznak a gondolattal…?[8]

Vázlatosan áttekintettük, hogy mi minden az, amit nem nevezhetünk a homoszexualitás általános jellemzőjének. Vegyünk most szemügyre más utakat, amelyek talán valamivel kacskaringósabbak, de nem ígérkeznek zsákutcának!

II.1.2. A homoszexualitás valós jellemzői

Az általunk használhatónak ítélt megközelítésben két feltétlen ismérvet emelünk ki: a kizárólagosságot és az irreverzibilitást.

II.1.2.1. A hajlam kizárólagossága

Mint a Kinsey-jelentésből látható, vannak, akik kisebb-nagyobb rendszerességgel létesítenek azonos nemű partnerrel szexuális kapcsolatot, mégsem nevezhetők homoszexuálisnak. Ha a köznapinál pontosabb definíciót akarunk megfogalmazni, az eddigiek alapján azt kell állítanunk: homoszexuális az és csak az, aki kizárólag saját nemének képviselői között keresi valós vagy fantáziabeli társát. E tetszetős kijelentés azonban nem problémamentes. Vajon mit lehet a kizárólagosság kritériumának tekinteni?

Kinsey hétfokú skálát állított fel, amelynek egyik végén azok találhatók, akik soha nem létesítettek kapcsolatot a másik nem tagjaival (férfiaknál, mint írtuk, ez kb. 4%), a másik végén olyan személyek, akiknek életük folyamán egyáltalán nem volt homoszexuális élményük (férfiaknál kb. 42-45%). A két szélsőség közötti öt fokozatot tölti ki a biszexuálisok rétege, több mint 50 százalékos részarányban.

Biszexuálisnak általában azt nevezzük, aki hol saját, hol ellentétes nemű partnerrel éli nemi életét. E „hol-hol” meghatározás azonban nem egyértelmű. Van, akinél szimultán poligámiában jelenik meg, mások adott esetben éveket élnek le férfi társsal, majd szintén éveket egy nővel, később ismét férfival próbálkoznak stb. Ez a jelenség létében nem, létjogosultságában azonban – keresztény aspektusból – legalábbis vitatható.

Freud óta a pszichológiai iskolák többsége evidenciaként vallja, hogy az ember születésétől fogva eredendően biszexuális lény. Amint kezdetben minden csecsemő mindkét kezét használja, s csak a fejlődés folyamán alakul ki valamelyik kéz preferenciája, úgy a gyermek szexuális hovatartozása és orientációja is fokozatosan bontakozik ki az évek során, s dől el, hogy a személy végül a heteroszexuális többség vagy a homoszexuális kisebbség táborába fog-e tartozni. Hogy e hovatartozást vajon milyen tényezők határozzák meg, arról a fejezet további részében még ejtünk szót. Azt viszont az V. fejezetben tárgyaljuk majd bővebben, hogy az ember alapvetően monogám lény. Az Egyház ezt kezdettől fogva tanítja, ha napjainkban mind többen kérdőjelezik is meg. Elővételezve a későbbi bizonyítást, előlegezzük meg ezen tézis hitelességét, s kezeljük most tényként. Ekkor viszont egyértelmű, hogy a felnőttkori manifeszt biszexualitás – akár szimultán, akár váltakozó formában – nem illeszkedik a teremtés rendjébe. Aki párhuzamosan vagy felváltva különböző nemű partnerekkel érintkezik, az értelemszerűen bi- vagy poligámiát folytat. Vegyük észre: nem a partnerek nemével van gondunk, hanem azok „darabszámával”. Az egyetlen társ melletti kitartás szükségszerűen döntést követel a biszexuálisan orientált személytől. Ennek elhúzódó hiányát az infantilis – mindenkire jellemző – biszexuális fejlődési szakaszban való megrekedésnek, fixációnak kell tekintenünk; általánosítva: a személyiségfejlődés egy ponton való elakadásának. További pszichológiai kutatásra lenne szükség annak igazolásához, hogy ez az érzelmi éretlenség kezelhető, az akarat erősíthető, így megfelelő külső (terápiás), belső (önismereti) és „fölső”, azaz isteni segítséggel a döntés minden esetben meghozható, magyarán a biszexuálisan élő ember képes lehorgonyozni az említett skála valamelyik végénél.

De vajon melyik végénél? Annak a férfinak, aki a prepubertás korától fogva csakis fiúkkal fantáziált, álmodott és esetlegesen létesített kapcsolatot, kizárólagos homoszexualitása egyértelmű. Viszont – amennyiben a fentiek alapján elvetjük a manifeszt biszexualitás kategóriáját – tekinthető-e heteroszexuálisnak az, aki azonos neműekkel való fantáziák és kapcsolatok dominanciája mellett alkalmanként kísérletet tett a társadalom által normálisnak nevezett együttlét kialakítására? Hol van a kritériumként megjelölt „kizárólagosság” határvonala?

Célravezetőbb, ha a kérdést indirekt formában tesszük fel, s úgy próbáljuk megválaszolni. Eszerint kizárólagosan homoszexuális hajlamúnak kell tekintenünk azt is, aki próbálkozott az ellenkező nemnél, esetleg meg is nősült, de nőkkel való kapcsolataiban következetesen fellépett valamilyen „hiánybetegség”, amely viszont azonos nemű partner esetén nem jelentkezett. Milyen hiányokról van szó?

a) A szexuális teljesítőképesség hiánya. Ritkán, de találkozni olyan férfival, aki nőkkel szemben effektíve fizikai undort érez, szexuális szituációban pedig impotensnek bizonyul, holott férfipartnerrel százszázalékos teljesítményt produkál.

b) Az orgazmus hiánya. Van, aki az aktusra de facto képes, eljut az ejakulációig is, de ennek ellenére nem él át kéjérzést. A magömlés nála puszta biológiai történés szintjére devalválódik. Pótmegoldásként a nővel való szeretkezés közben férfipartnerre gondol; ilyenkor a nő nem több, mint egy homoerotikus fantáziájú önkielégítés fizikai segédeszköze.

c) A harmónia hiánya. Gyakori, hogy valaki rendszeresen képesnek mutatkozik heteroszexuális aktusra, s azt a maga nemében még élvezi is. Nem ritka, hogy az ilyen ember házasságra lép, ugyanakkor társas életét állandó vákuum-érzés kíséri. Örökösen a „meg nem talált társ” képzetével kénytelen viaskodni. Az optimálisnak tűnő testi együttlét ellenére ellenkező nemű partnere érzelmileg-intellektuálisan nem tudja életében kitölteni azt az űrt, amelynek megszűnése minden párkapcsolat egyik tényleges célja. Továbbá tisztában van azzal, hogy a diszharmónia érzését nem a személy, hanem a nem elhibázott választása okozza.

A leírt esetek mindegyike a Kinsey-skála középső részére esik, sőt, ha tényleges meleg kapcsolatra nem került sor, elképzelhető, hogy a heteroszexuális blokkba. Viszont a skála a viselkedésre vonatkozik, nem a hajlamra! Mindhárom felsorolt variációban a homoszexuális hajlamot kizárólagosnak kell mondanunk. Tegyük hozzá, hogy amíg az a eset objektíve észlelhető, addig a b, de még inkább a c szituációban a hiány érzékelése maximálisan szubjektív. Ilyenkor sem a partner, sem az orvos, sem a pap vagy a Szentszék nem kompetens az ítélet megalkotásában. Csak a szubjektum ítélhet. De jegyezzük meg: A szubjektív hajlam-azonosítás nem jelenti a hajlam szabadon való megválasztását! Az első kognitív, a második akarati tevékenység. Márpedig a szabad akarati döntés hiánya minden esetben kizárja a személyes felelősséget (mármint erkölcsteológiai kontextusban, l. IV. fejezet).

Mit jelent ez a gyakorlatban? Ha külső szemlélőként annyit érzékelünk, hogy valaki, aki rendszeres heteroszexuális kapcsolatot folytatott, hirtelen vagy fokozatosan „átvált” az azonos nemű partner(ek)re, akkor sem szabad elhamarkodottan ítéletet mondanunk. Ez esetben sincs szó feltétlenül szabadon választott homoszexualitásról, csupán annyiról, hogy egy eleve homoszexuális beállítottságú személy hosszas küzdelmek árán bizonyossággal felismerte tényleges hajlamát, s ennek megfelelően kezdett hozzá félrecsúszott életének átalakításához.

Ha ezek után ismételten feltesszük a kérdést, hogy vajon mekkora a kizárólagosan homoszexuális hajlamú személyek részaránya a népesség egészében – akkor sajnos máris sokkal nehezebb a válaszadás. Tóth László amerikai és európai felmérésekre egyaránt hivatkozik, így vonja le a végkövetkeztetést.

A legutolsó nagyobb, 1368 férfira és 1397 nőre kiterjedő és dokumentáltan reprezentatív adatgyűjtés 1985–1992 között készült szintén az USA-ban és The Janus Report on Sexual Behaviour címen jelent meg 1993 tavaszán. Itt feltették a kérdést, hogy „Volt-e homoszexuális tapasztalata?”. A választ adó férfiak 22 százaléka, a nőknek pedig 17 százaléka jelentette ki, hogy volt ilyen az életében. Ezt követően az „igennel” válaszolóktól megkérdezték, hogy hány alkalommal volt ilyen tapasztalatuk. A válaszolók a következőképpen oszlanak meg:

Az „igennel” válaszolók homoszexuális tapasztalatainak gyakorisága (%)

	férfi (264)		nő (235)
egyszer	5		6
alkalmanként	56		67
gyakran	13		6
folyamatosan	26		21

Az adatok arra utalnak, hogy a túlnyomórészt vagy kizárólag homoszexuális nemi orientációjú férfiak aránya 10 százalék körül van ma is az amerikai társadalomban. […] Mindezeknek az adatoknak az ismeretében reálisnak tűnik egy olyan becslés, hogy a felnőtt korú férfi népesség körében az európai típusú társadalmakban 5-15 százalék között van azoknak a férfiaknak az aránya, akik nem csupán véletlenül, egyedi alkalommal kerültek azonos nemű partnerrel szexuális kapcsolatba.[9]

Ezen értékből – valamint hazai felmérésekből – adódik a magyar felnőtt férfi lakosságra tett – az előző fejezetben már idézett – minimális becslés: 150–400 000 fő.

II.1.2.2. A hajlam irreverzibilitása

Az irreverzibilitás szó megfordíthatatlanságot jelent. A kérdés általában úgy merül fel, hogy a homoszexuális beállítottságot így vagy úgy, át lehet-e alakítani heteroszexuális orientációvá. Hátterében az a téves – alább cáfolandó – elképzelés húzódik, amely szerint a homoszexualitás betegség, amit gyógyítani kell. Sigmund Freud, a pszichoanalízis atyja gyógyíthatatlannak tekinti ugyan^[10], de vannak eltérő teóriák is.

E ponton kell megismerkednünk Willem C. Van Dam holland református, karizmatikus lelkipásztor magyarul is megjelent művének egy fejezetével, amelyre a könyv további részében még vissza-visszatérünk. Lelkigondozás a Szentlélek erejével c. kötetének utolsó, X. fejezetének címe: „Ilyenek voltatok pedig némelyek”. Alcíme: Homoszexuálisok lelkigondozása. A tanulmány 21 oldalas, és ismereteim szerint ez a legátfogóbb, magyar nyelven publikált munka, amely elvileg kifejezetten keresztény szellemben foglalkozik a homoszexualitással. Sajnálatos módon ehhez képest több helyen nagyon felületes; féligazságokkal, szívhez szóló akklamációkkal operál, és minden jó szándéka ellenére – amit nem lehet tőle elvitatni! – még egyet lök a társadalom és az Egyház peremére szorult melegeken. Magam részéről ezt az írást nem tartom különösebben jelentősnek. Azért szállok vele mégis vitába, mert úgy vélem, kiválóan reprezentálja azt a hozzáállást, amire a homoszexuális ember „keresztény körökből” általában számíthat. Alapkoncepcióinak egyike: a homoszexualitás rossz, de gyógyítható. Ennek igazolására teóriákat, példákat egyaránt hoz. Összesítettem a könyvben közölt számadatokat^[11]. Leír ugyan önálló tanúságtételeket is, de most csak a „mennyiből mennyien” képletbe helyezhető számokat idézem: eszerint 353 homoszexuálisból 139 az, aki részben vagy egészben meggyógyult a különböző jellegű intervenciók hatására. Hallatlan ujjongással sorakoztatja egymás után az eseteket… pedig ez kevesebb mint 40 százalék! És mi lesz a többiekkel?! Ha az általa teljes gyógyulásnak nevezett eseteket vesszük, az arány nem éri el a 30 százalékot sem. Erőss László már idézett könyvének egyik adata talán magyarázattal szolgál:

Dieber végül freudi típusú pszichoanalízissel kezelt 106 homoszexuálist. 27 százalékuk át is váltott heteroszexuális élvezetekre… Apró szépséghiba, hogy ezek többsége eleve biszexuális volt…[12]

Egy másik részlet szemléletesebben mutatja be az átnevelő terápiák sikersorozatát:

De úgy tűnik, nem lehetünk teljes bizalommal a „hiteles” és „teljes” gyógyulások iránt sem. A tökéletes megváltozás értelemszerűen a homoszexuális vágyak teljes eltűnését és soha vissza nem térését jelenti (jelentené). Hiszen ha valaha is visszatér ilyen indíttatás, akkor az nem szűnt meg, csupán a tudatküszöb alá szorult. Elfojtás, jobb esetben szublimáció tárgya lett.

1973-ban jelent meg először, 1992-ben negyedszer az Egyesült Államokban Andrew Comiskey Pursuing Sexual Wholeness c. könyve. A szerző beszámol saját homoszexuális múltjáról, kalandjairól, megtéréséről és gyógyulásáról. Revelációként hatott számára, amikor szembesült a Római levél és az 1. Korintusi levél vonatkozó perikópáival, és úgy megrendült, hogy menten heteroszexuálissá változott. Megnősült, s azóta főállásban prédikál arról, ami könyvének alcíme: Hogyan gyógyítja Jézus a homoszexuális embert. Hogy hogyan? A kötet vége felé az alábbi epizóddal találkozunk:

Egy alkalommal, miközben a szexuális megváltottságról tartottam előadássorozatot, úgy éreztem, hogy égek a vágytól, kifejezetten a férfiszerelem s annak beteljesülése iránt. Szinte fájt a vágyakozás. Frusztrálva éreztem magam, hogy férfibarátaim nem tudják kielégíteni e szükségletemet, és ennél is frusztrálóbb volt, hogy a velük való széttört kapcsolatban még mindig felfedeztem ezt a vágyakozást. Kísértést éreztem, hogy férfitestekről való képzelgésben élvezkedjek. És Istent hibáztattam az egészért – a bennem maradt hiányért, a neurotikus dependencia feszültségeiért, a kísértésekért. S mindenek fölött az Ő távolmaradását hibáztattam, harcaim közepette.[14]

Talán nem vagyok elfogult, amikor határozottan úgy vélem: ez nem gyógyulás! És egyetlen épeszű orvos vagy pszichológus sem tartaná annak, még akkor sem, ha ez csupán egyetlen bekezdés a kétszáz oldalas könyvben. Továbbá elég kiábrándító volna, ha Jézus gyógyításai minden téren csupán ennyire lennének hatékonyak.

De hát hogyan is kellene történnie a gyógyulásnak? Van Dam naiv idealizmussal és maximális hozzá nem értéssel írja le elgondolását:

Sok esetben a homoszexuális érzések erejüket vesztik, ha nem táplálják őket. Bekövetkezhet az az idő, amikor már nincsenek homoszexuális érzések, de még heteroszexuálisak sincsenek. Ezután tovább haladhat a mutató, és növekedhetnek a másik nem iránti érzések.[15]

Sajátos ez a mechanikus psziché-elképzelés! Az emberi lélek nem kilométeróra, aminek mutatója lenne, s a szexuális ösztönkésztetés sem dollárárfolyam, amely ingadozhat jobbra-balra. Egy kizárólagos homoszexuálisnál milyen mutató és hová haladjon?! Az említett manifeszt biszexuálisnál a terápia hatékony lehet. Homoszexuális páciensnél maximális eredményként aszexualitásra, impotenciára és pszichózisra számíthatunk. Ez semmi esetre sem pszichológiai segítségnyújtás, és végképp nem Jézus Krisztus felemelő szeretete.

Átneveléssel a náci lágerekben is próbálkoztak. Női foglyokat prostitúcióra kényszerítettek, koszos barakkokban tábori bordélyokat hoztak létre, ahová fegyverrel tuszkolták be a rózsaszín háromszöges deportáltakat.

Amint Himmler tudomására jutott, hogy az esetek nagy részében nem következett be gyógyulás, elhatározta, hogy bosszút áll. 1943-ban úgy döntött, hogy „büntetésül” kiheréli a homoszexuálisokat, mert konokul megátalkodtak bűnükben.[16]

Van Dam református lelkész. A „sola Scriptura” elv alapján kénytelen jobban hinni a Biblia betűjének, mint bizonyos tényeknek. Azt, hogy a Bibliát sem egészen pontosan értelmezi, még látni fogjuk. Mindenesetre a Katolikus Egyház ilyen tekintetben jobban halad a korral, amikor a Katekizmusban a homoszexualitást veleszületettnek és nem szabadon választottnak mondja.^[17]

Összegzésül elmondhatjuk: a homoszexuális gyakorlatot folytatóknak tekintélyes része kizárólag saját neme iránt érez szexuális vonzalmat. Ezen irányultságuk megváltoztathatatlan: ellenáll mindenféle terápiás technikának, ráadásul a beavatkozások nagyon gyakran pszichés defektusokat eredményeznek. A homoszexuális ember egyetlen reális lehetősége, ha elfogadja adottságát, megtanul együtt élni vele. Hogy hogyan, arra visszatérünk. De előbb járjuk körül a kérdést: vajon mitől válik valaki homoszexuálissá; s ezzel együtt: megelőzhető-e – ahogy Van Dam reméli – e hajlam kialakulása?

II.2. A homoszexuális hajlam kialakulása

Az elmúlt száz évben, amióta tudományos igénnyel vizsgálják az emberi szexualitást, s amióta egyáltalán pszichológiáról mint önálló tudományról beszélhetünk, számtalan, többnyire egymásnak ellentmondó hipotézis született e témában. Lehetetlen – és fölösleges – a teljességre törekedni ezek áttekintésében, csak a legjellemzőbb elméleteket vesszük szemügyre.

II.2.1. Megrontás?

A kifejezés burkoltan két ítéletet is tartalmaz. Az egyik: a homoszexualitás rossz. Ennek vizsgálatától most eltekintünk; a későbbiekben több szempontból, bőségesen foglalkozunk vele. A másik: a homoszexuális hajlam „fertőző betegség”. Úgy alakul ki, hogy a gyermeket vagy ifjú embert valaki – egy „tapasztalt”, idősebb homoszexuális – mintegy beavatja az azonos neművel való testi szerelembe. És – állítják e teória harcosai – amennyiben ez a kapcsolat volt az első szexuális élmény, imprinting hatás lép fel^[18]: a gyermek vagy ifjú tapasztalati alapon a kielégülésnek ezt és csak ezt a formáját tartja majd a továbbiakban természetesnek, így homoszexuálissá válik.

Ha e csábítás-elmélet igaz, továbbá feltételezzük, hogy homoszexuálisnak lenni a priori rossz dolog, akkor igazuk van azoknak, akik per fas et nefas fel akarják számolni a homoszexualitást, és gyermekeiket kétségbeesetten tiltják a melegekkel való mindenfajta ismeretségtől. De vajon tényleg helytálló a hipotézis?

Mint a II.1.1.1. pontban láttuk, a homoszexuálisok között a pedofília csak marginális jelenség. A relatíve nagy elterjedettséget ez nem magyarázza meg kielégítően. S tegyük hozzá, amit Erőss idéz Igor Kon szexológiai professzortól:

A régi szakirodalomban – írja a mester – széles körűen elterjedt az a vélemény, amely szerint a homoszexualitás egyik legfőbb oka a serdülők elcsábítása, felnőttek által. Ez, mint utóbb kiderült, nem olyan gyakori eset. Az NSZK-ban végzett felmérés szerint a homoszexuális férfiaknak, akik 18. életévüket megelőzően léptek erre az útra, több mint a felét nem felnőttek, hanem velük azonos korúak avatták be.[19]

További kérdés: amennyiben az egyszeri homoerotikus élmény a feltételezett mértékben determináló hatású, akkor hogyan kell értelmezni azt a bizonyos Kinsey-féle 37 százalékot? (Ami lehet, hogy kevesebb, de mint jelenség létezik.) Hiszen tudjuk: ezen férfiaknak csak töredéke vált (?) homoszexuálissá. A többiek túlnyomó részben megmaradtak a heteroszexuális gyakorlatnál. Ez arra utal, hogy a puszta élmény nem elégséges alap a hajlam kialakulásához. Ehhez kapcsolódik egy másik, előző megállapításunk: vannak homoszexuálisok, akiknek soha nem volt tényleges tapasztalatuk. Az ő hajlamukat a megrontás-elmélet végképp nem magyarázza meg.

De ellenérvként hozható fel sokak személyes visszaemlékezése: jóval az első kapcsolatuk előtt – nem ritka, hogy már a pubertást megelőzően, alkalmasint öntudatra ébredésük első pillanatától! – tisztában voltak hajlamukkal, az általánostól eltérő beállítottságukkal.

Ötszáz homoszexuális férfin végzett kísérleteket Hirschfeld, és úgy találta, hogy többségük 4 és 13 éves kora között már „más”-nak érezte magát, mint osztálytársai.[20]

Végül egy nem túl szakszerű, de talán elgondolkodtató költői kérdés: ha a homoszexualitás csak és kizárólag megrontás útján terjed, akkor a világtörténelem első homoszexuálisa kitől kapta hajlamát?…

A teljesség kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy konkrét élmény manifesztálhatja a latens hajlamot – most viszont nem egy életstílusnak, hanem magának a hajlamnak kialakulása érdekel bennünket, s ennek hátterében a megrontást feltételezni téves – és mellesleg rosszindulatú – elképzelés.

II.2.2. Hibás nevelés?

A prekoncepció itt is, mint az előző esetben: a homoszexualitás mint olyan, önmagában véve rossz. Van Dam e téren is kitesz magáért.

Számos vizsgálat világosságra hozta ennek a megrekedésnek az okait. A „földcsuszamlást”, amely a szexuális érzések folyómedrét eltorlaszolta, csaknem mindig olyan érzelmi konfliktusok okozzák, amelyek a korai gyermekévekben játszódtak le. […] Nagyon gyakran látjuk, hogy a szülők túl sok vagy túl kevés figyelmességet, szeretetet, igenlést adtak. Az első esetben gyakran gyermeki az anyához vagy az apához fűződő kapcsolat, amely megakadályozza a másik nem iránti érzelmek fejlődését. A fiúknak gyakran felettük uralkodó – vagy babusgató, vagy elutasító – anyjuk van, és ez sok esetben kombinálódik egy gyenge vagy gyakran távollévő vagy fiával szemben közömbös apával. Ha az anya elutasítja vagy bálványozza fiát, annak érzései csak nehezen irányulnak egy nőnemű lény felé. Ha az apa elutasítja fiát, vagy nem vesz tudomást róla, a fiú kétségbeesetten apapótlékot keres.[21]

Ez az elmélet nagyon divatos, és hívei csupán azt az egyet tévesztik szem elől, hogy az égvilágon semmire nem ad egzakt magyarázatot. A „túl sok vagy túl kevés” szeretettel valóban „nagyon gyakran” találkozunk. Olyan gyakran, hogy ilyen alapon az emberiség – mondjuk – 85 százaléka homoszexuális kellene hogy legyen. Továbbá hadd kérdezzük meg: ugyan mennyi a figyelmesség, szeretet és igenlés optimuma? Mi a mértékegysége? És íme, ismét a szimplifikáló, ezúttal matematizáló psziché-modell: az x-tengelyre vegyük fel a szeretetet, az y-tengelyre a homoszexualitás intenzitását, ezután az emocionális-szexuális fejlődést ábrázoljuk egy parabolával, amelynek mind pozitív, mind negatív kiterjedése, ha vízszintesen meghalad egy bizonyos mértéket (abszolút értékben), akkor függőlegesen jelentős homofil hajlamot mérhetünk; utóbbinak értéke kizárólag az origóban lesz nulla!… Elég nyakatekert elképzelés! Arról nem is szólva, hogy logikai nonszensz ugyanazon okozatot két, homlokegyenest ellenkező oknak tulajdonítani. „Túl sok – túl kevés”, „babusgató – elutasító” stb. Példával élve: nyilván sem az nem jó, ha túl sok, sem az, ha túl kevés macska van egy falusi háznál. De ha az egerek elszaporodnak, akkor annak a két ok közül valamelyik az oka, és nem „vagy-vagy”. Ez a hipotézis így nem több erőltetett belemagyarázásnál. Ugyanez a helyzet, amikor Van Dam így ír:

A homoszexuális felnőtt soha nem tudta feldolgozni gyermekkora tapasztalatait és szenvedését. A szülők szeretetének egyensúlyában megmutatkozó hiány gyermekük szeretetbeli kiegyensúlyozatlanságához vezet. Így számos tapasztalat alapján közelítünk ahhoz az elképzeléshez, hogy a homoszexuális érzelmekkel bíró embereket érzészavarban szenvedő embereknek tekintsük.[22]

Gyermekkori élmények fel nem dolgozása… érzészavar… Kérdés, hogy egyáltalán létezik-e (áteredő bűnnel terhelt) világunkban olyan ember, akire ezek nem állnak. Az egész idézet pedig olyan képet sugall, mintha a melegek egytől-egyig skizofrének, pszichopaták vagy értelmileg súlyosan retardáltak volnának. Olcsó dolog volna ez ellen a tudomány és művészet világának nagy neveivel dobálózni, de annyit le kell szögeznünk, hogy ez a minősítés megalapozatlan hangulatkeltés.

Murphy törvénykönyvéből két paragrafus kívánkozik ide. Az egyik: „Ha a tények nem vágnak egybe az elmélettel, meg kell szabadulni tőlük.” Másik: „Ha lineáris egyezésre van szükséged, csak két ponton egyeztesd az adatokat!” Csepeli György egy 1980-ban írt cikkében érdekes kísérletet mesél el. Egyetemisták egy elmeklinikára jelentkeztek felvételre azzal, hogy „hangokat hallanak”. Simán felvették, és rögtön be is skatulyázták őket. Ettől fogva teljesen tünetmentesen viselkedtek, de a rájuk aggatott címkétől nem tudtak megszabadulni. Sem az ápolószemélyzet, sem az orvosok nem vették észre, hogy szimulánsokkal van dolguk, akiknek kutya bajuk.

Az álbetegek által elmondott szabvány élettörténetet is átfordították a maguk sajátos nyelvére, ahol az anya iránti szeretet „leválási komplexusnak” minősült, az anya iránt mutatott közömbösség „érzelmi elsivárosodás” néven került bele a jegyzőkönyvbe, s nem tudtak olyan eseményt elmondani normális életükből, melynek ne lett volna kóros átértékelése.[23]

Ismét egy Murphy-törvényt idéznék: „Kellő számú adatból bármit be lehet bizonyítani.” Még azt is – teszem hozzá –, hogy a fel nem dolgozott kisgyermekkori események szükségszerű „bemelegedést” eredményeznek. De szerencsére a legfrappánsabb bizonyítás sem változtatja meg a tényeket – amelyeket ezen elmélet kizárása után tovább kell keresnünk.

II.2.3. Biológiai meghatározottság?

Ismét Van Damot idézzük:

A kromoszómák és hormonok vizsgálata nem mutatott világos különbséget a hetero- és homoszexuálisok között. A tudósok között napjainkban is alig van követője annak a nézetnek, hogy a homoszexualitás genetikai tényezőkön nyugszik, tehát veleszületett hajlam lenne.[24]

Ezzel kapcsolatban annyit kell megjegyeznünk, hogy a könyv 1984-ben jelent meg először német nyelven; a magyar fordításban nincs feltüntetve holland eredetijének kiadási ideje. (A jegyzetekben a legfrissebb hivatkozások 1982-es keltezésűek.) Márpedig az orvostudomány nem állt meg tízegynéhány évvel ezelőtt. Mind az agykutatás, mind a genetika rohamléptekkel fejlődik, s mutat fel bizonyos nem várt eredményeket.

Az egyik lényeges felismerés, hogy lényeges különbségek vannak a férfi és a nő agya között.

Ismerünk olyan idegmagvakat, amelyek a férfiban kétszer-háromszor nagyobbak, mint a nőkben, és ezzel arányosan két-háromszor annyi idegsejtet is tartalmaznak; más központok esetében a helyzet éppen fordított, azok a nőkben fejlődnek sokkal tekintélyesebbre. A férfi és a női agy különbségeit mai ismereteink szerint maguk a nemi hormonok hozzák létre, méghozzá az egyéni élet során.[25]

Itt kénytelenek vagyunk némileg, bár csak felszínesen, megismerkedni az agy anatómiájával. Az emberi agy a törzsfejlődés során alakult olyanná, amilyen, s e fejlődési folyamat legújabb képződménye a nagyagy, amely az egész szervezetet, így magukat az alsóbb agyi központokat is felügyeli és szabályozza. A nagyagy jobb és bal féltekére osztható; ezek szimmetrikusan helyezkednek el, de teljesen különböző a funkciójuk. A bal félteke reszortjába tartozik az olvasás, írás, számolás, beszéd, valamint a jobb oldali testfél irányítása. A bal testfelet a jobb félteke irányítja, feladata ezenkívül a tér- és formaészlelés, a nem-verbális fogalomalkotás, és sokan a tudattalan anatómiai székhelyének tartják. Ezek után lássunk egy újabb idézetet, ezúttal Czeizel Endrétől:

Más, 1991-es vizsgálatok kimutatták, hogy anatómiai eltérés van homoszexuális férfiak hipotalamuszában is, ahol

[…] négy olyan agymag van, amely szerepet játszik a szexuális magatartás kialakulásában. A megvizsgáltak egy részében az INAH-3 mag hiányzott vagy nagyon kicsi volt. S amikor tisztázódott az ő szexuális orientációjuk, kiderült, mindegyikük homoszexuális volt. A következtetés így önként adódott: akinek a szexuális központjában ez az agymag csökkent értékű, az homoszexuális lesz. Mások azonban joggal vélték, hogy valószínűleg éppen a szokásostól eltérő szexuális magatartás, tehát a homoszexualitás következménye lehet ennek az agymagnak az elsorvadása. Ez tehát tipikus tyúk-tojás probléma.[27]

Másfelől azonban tény, hogy ez a felismerés „csak azokra az emberekre vonatkozik, akik kizárólag homoszexuálisok.”^[28] Vagyis biszexuálisok életében a homoszexuális gyakorlat nem volt ilyen „sorvasztó hatású”. Ami arra enged következtetni, hogy előbb volt az agyi eltérés, később a speciális életforma.

A döntő szót természetesen a genetikának kell kimondania. Mind az ikervizsgálatok, mind a molekuláris genetika ténylegesen ad is értékelhető eredményt, amit Czeizel így foglal össze:

II.2.4. Tehát…?

A fentiekhez már nem lehet sokat hozzáfűzni. Erőss László majdnem két oldalon keresztül idézi egy 1960-as könyvből az „egyedül üdvözítő tézisek és ellentézisek gyorstüzelő sorozatát”. A felsorolást a következő konklúzió követi:

Mindehhez még hozzátehetnénk ezer további okot, tudományos magyarázatokkal, az se érne többet, mint a többi: a homoszexualitást mintha mindez egyszerre okozná, vagyis – nem okozza semmi, „jön magától”.[30]

Ma már valamivel tisztábban látunk a kérdésben. Összefoglalásul azt mondhatjuk, hogy ha szem előtt tartjuk az elégséges okság kritériumát, mint logikai alapelvet, akkor önmagában egyik hipotézis sem ad kellő magyarázatot. A megrontás-teória teljesen kiesik. A nevelés vagy környezet kérdésében egyetlen olyan modellt sem találunk, amely szükségszerűen determinálja a homoszexuális hajlamot. A biológiai és genetikai meghatározó tényezőkre az áll, hogy igazoltan szükségesek, bár nem elégségesek. Nem szabad szem elől téveszteni, hogy nemcsak a szexuális magatartás, hanem mindenfajta viselkedés hátterében legalább két komponenssel kell számolnunk. Az „Öröklött-e avagy tanult a viselkedés?” klasszikus kérdésében D.O. Hebb így tesz rendet általános érvénnyel:

Az öröklődés önmagában semmiféle viselkedést nem eredményez. A megtermékenyített petének tápláló, védő környezetben kell fejlődnie, mielőtt bármiféle viselkedés lehetővé válhat. Hasonlóképpen nem eredményez a tanulás önmagában semmiféle viselkedést – az öröklődés és a születés előtti környezet nélkül –, amely a tanulásért felelős struktúrákat hozza létre. A kettő együttműködik.[31]

Végeredményben oda jutottunk vissza, ahonnan elindultunk. A homoszexualitás létezik; homoszexuális emberek vannak. Fel lehet tenni a kérdést – de minek? –, hogy mi lenne, ha nem volnának, viszont az érdemi választ elsősorban nem arra kell keresni, hogy a) mi okozza a homoszexualitást, nem is arra, hogy b) hogyan lehetne azt megelőzni. A reális és gyakorlati probléma a következő: az élő és mozgó homoszexuális ember mit kezdjen e világban sajátos adottságával?

Ahhoz, hogy erre korrekt feleletet adhassunk, azt kell tisztáznunk, hogy minek tekintsük egyáltalán a homoszexualitást mint jelenséget.

II.3. A homoszexualitás minősítése

A minket leginkább érdeklő valláserkölcsi megközelítés előtt három, általánosan elterjedt címkét kell szemügyre vennünk. Sokan axiómaként állítják, hogy a homoszexualitás

• a) betegség,
• b) természetellenes,
• c) abnormális.

Ezen állítások igazságértékét igyekszünk elfogulatlanul megvizsgálni.

II.3.1. Betegség?

Azt, hogy az ember egységes létező, ha máshonnan nem is, de a pszichoszomatikus betegségek feltárásából biztosan tudhatjuk. Ennek ellenére didaktikai célzattal értelmi különbségtétellel élhetünk test és lélek, illetve szomatikus és pszichikus tünetekben megnyilvánuló betegségek között.

Vegyük sorra! Testi betegség-e a homoszexualitás? Ennek eldöntéséhez azt kell tudnunk, mit nevezünk testi betegségnek.

A XIX. században a morfológiai fejlődést követően, a betegség lényegének a szerveken, a sejteken létrejött alaki elváltozásokat tekintették. Csak akkor beszéltek betegségről, ha ilyen változás felismerhető volt. […] A működések megfigyelésének előtérbe kerülése és az erre alkalmas módszerek tökéletesedése azt az álláspontot alakította ki, hogy betegségről kell beszélni akkor is, ha az – legalábbis a birtokunkban levő vizsgáló módszerekkel – nem jár kimutatható alaki elváltozásokkal. Ugyanakkor nem tartjuk betegségnek azt az alaki eltérést a normálistól, amely nem jár a funkciók zavarával. Pl. nem betegség a kopaszság, valamely feltűnő anyajegy, a fülkagyló szokatlan formája vagy hiánya, egynél több [sic!] ujj stb.[32]

Csak primitív és rosszindulatú vélemények állítják, hogy a homoszexuálisokon alaki elváltozások jelentkeznek. Például egy néhány éve még bestseller riportkönyvből megtudjuk, hogy a legtöbb homokost meg lehet ismerni széles medencéjéről (és egyébként is, annyira femininek, hogy többségüknek 28 naponként migrénje van, mintha menstruálna)…^[33] Az ehhez hasonló nézetek képviselőiket minősítik, nem a melegeket.

Testi szinten funkciózavarról sem beszélhetünk: nincs adat arra nézve, hogy a melegeknek gyakrabban fájna a gyomruk, magasabb volna a vérnyomásuk vagy inkább hajlamosak lennének reumára. Merész dolog volna a hipotalamusz és a corpus callosum említett eltéréseit beteges tünetnek titulálni. Az sem jutna eszébe épeszű embernek, hogy bárki homoszexuálist arra buzdítson: sürgősen keressen fel eltérő beállítottságával egy sebészt, belgyógyászt vagy urológust. Ezen evidenciákat csak a felosztás teljességének kedvéért kellett megemlítenünk. Világos tény, senki nem is vitatja: a homoszexualitás, ha betegség, nem testi betegség.

Nem tartozik témánkhoz, pár mondat erejéig mégis ki kell térnünk az AIDS-re, amit Van Dam „homo-rák”-nak nevez^[34], és néhányan mindmáig úgy vélekednek róla, hogy Isten büntetése a világon a homoszexualitás elburjánzása miatt.^[35] E véleménnyel kapcsolatban talán nem árt felhívni a figyelmet arra, hogy „a betegség Isten büntetése” elv már az ószövetségi időkben is némileg túlhaladott volt (vö. Jób könyve). Ami pedig az AIDS-et illeti, az nem teológiai, hanem részben orvosi, másrészt szociológiai, szociálpolitikai jelenség.

Ha ehhez hozzávesszük azt a közismert tényt, hogy a heteroszexuálisok, nők és kisgyermekek részaránya fokozatosan nő a HIV-fertőzöttek körében, akkor végképp leszámolhatunk azzal a mítosszal, hogy az AIDS „homokos-betegség”, valamint elejét vehetjük egy olyan esetleges, abszurd ötletnek, amely szerint az AIDS miatt kellene magát a homoszexualitást testi megbetegedésnek tekinteni.

Ennél sokkal összetettebb, éppen ezért nehezebb probléma, hogy a szexuális orientációnak ezen válfaját pszichésen kórosnak kell-e neveznünk.

Kétségtelen, hogy a homoszexualitás „rendellenesség”, amennyiben a kifejezést szó szerint vesszük, tudniillik, hogy ellentétben áll a megszokottal, azzal, amit a többség a maga életében rendnek nevez. A rendellenes viszont nem szükségképpen rendezetlen, pláne nem rossz. Ilyen alapon patologikusnak kellene tartanunk a 130 feletti IQ-t is, mivel az a népességnek csupán mintegy 2%-ában fordul elő, vagyis ellentétben áll a megszokottal, a rendessel. Az átlagostól eltérőnek feltétlen megbélyegzése általában a diktatúrák sajátossága. A statisztikai gyakoriság (avagy ritkaság) tehát nem mérvadó.

A betegségekre jellemző egy viszonylag körülhatárolható tünetegyüttes. Ennek alapján képes a diagnoszta fokozatosan szűkülő körökben meghatározni a betegség mivoltát. A manifeszt homoszexuálist arról lehet megismerni, hogy a vele azonos neműekhez vonzódik. Ezenkívül más ismérvet feltétlen érvénnyel nem lehet róla elmondani. Melegek között is vannak okosak és buták, érzelemgazdagok és szikkadtszívűek, extravertáltak és introvertáltak, szelídek és agresszívek, szubmisszívek és dominánsak, önállóak és konformisták stb. A homoszexualitásnak egyetlen „tünete” a homoszexualitás. Márpedig egyetlen tünet nem betegség!

A melegek nagy része nem tekinti önmagát betegnek. A betegségtudat viszont általában minden betegség velejárója. Kivételt képeznek azok a pszichózisok (elmebetegségek), amelyek során jelentősen sérül vagy megszűnik a személy reális valóság- és önészlelése. Ilyenkor van meggyőződve az ember arról, hogy környezetében mindenki meg akarja mérgezni, vagy tartja felháborítónak, hogy ismerősei nem fedezik föl benne az évszázad zsenijét. Az ehhez hasonló betegeknek valóban nincs betegségtudatuk – többek között épp ez a betegségük. Arról viszont nem tud az elmekórtan, hogy pozitív korreláció állna fenn a homoszexuális hajlam és – mondjuk – a paranoid skizofrénia között. Így, ha nem is döntő érv, mindenesetre elgondolkodtató, hogy a melegek túlnyomó többsége vajon miért nem tartja kórosnak állapotát.

Mit mond Van Dam e kérdésben?

Azoknak a pszichiátereknek és pszichoterapeutáknak, akik a homoszexualitást érzelemzavarnak tartják, túlnyomóan az a véleménye, hogy – mint minden neurózist – ezt a zavart is lehet kezelni.[37]

Azt, hogy milyen hatékonysággal lehet kezelni, már láttuk… Most a „mint minden neurózis” kitétel érdekel bennünket. A kijelentés axiomatikus, evidens tényként van beállítva. A szerzőben föl sem merül, hogy a homoszexualitás esetleg – horribile dictu – nem neurózis. Pedig az ilyen állításhoz (ti. „a homoszexualitás neurózis”) nem árt szemügyre venni az állítmány definícióját.

neurózis – mentális betegség, amelyben az egyén képtelen szorongásaival és konfliktusaival megküzdeni, ezért zavaró tüneteket, például kényszeres cselekvéseket, rögeszméket, fóbiákat vagy szorongásos rohamokat fejleszt ki. A pszichoanalitikus elméletben a neurózisok az elhárító mechanizmusok eredményei, amelyek a tudattalan konfliktusok által okozott szorongás legyűrését szolgálják. Ma már nem használt diagnosztikai kategória.[38]

A félreértések elkerülése végett meg kell jegyezni, hogy a szexuális drive (hajtóerő) személyes beállítottságnak megfelelő megélését nem soroljuk a kényszeres cselekvések kategóriájába. Kényszernek olyan jelenségeket nevezünk, mint amikor valaki napjában százötvenszer mos kezet, kínosan ügyel, hogy ne lépjen repedésekre a járdán, vagy alig tud otthonról elindulni, mert állandóan újraellenőrzi, hogy el van-e zárva, be van-e csukva stb. A fenti meghatározás alapján a homoszexualitás nem tekinthető neurózisnak.

Van Dam más oldalról is támad, mondván:

Egy ugyanolyan nemű embernél soha nem lehet megtalálni azt a kiegészítést, ami a másik nemű emberrel kialakult kapcsolatban lehetséges.[39]

Kicsit talán tiszteletlen a kérdés, de idekívánkozik: Miért, próbálta?! – Ezen túlmenően a fenti állítás mind gyakorlati, mind elméleti vonatkozásban problematikus. Egyrészt kérdéses, hogy mit nevezünk férfias, mit nőies tulajdonságnak.

A nők érzelmibbek? – És József Attila?!
A férfiak racionálisabbak? – És Margaret Thatcher?!
A nőknek jobb a verbalitásuk? – És Adolf Hitler?!
A férfiakban több az agresszió? – És Agatha Christie?!
A nők intuitívebbek? – És C.G. Jung?!

A példákat a végtelenségig lehetne sorakoztatni – és mindegyikre adódna ellenpélda. A két nem ilyen mértékű, radikális szétválasztása társadalmi termék, és egyáltalán nem a természet kérlelhetetlen kategorikusságának következménye.

Az agy nemiségének kutatása egészében azt mutatja, hogy férfiak és nők viselkedési különbségei végsősoron sokkal inkább mennyiségiek, mint minőségiek: ugyanazokból a tulajdonságokból van hol több, hol kevesebb az egyik és a másik nemben is. Elterjedt és általános tévedés ugyanis, hogy egy ember minél férfiasabb, annál kevésbé volna nőies, és megfordítva. Férfiasság és nőiesség igazából nem egymás ellentétei: lehet valaki egyszerre jó térlátó és kitűnő szókészségű, egyszerre érzelmi típus és mégis versengő, egyszerre finom vonású és mégis brutális…[40]

Nincsen tehát csak maszkulin férfi és csak feminin nő. (Szerencsére, mert lehetetlen volna egy levegőt szívni velük…) A határvonalat nem lehet élesen meghúzni; az eltérés egyénenként változik. Igazság szerint még azt sem lehet egyértelműen meghatározni, hogy mit jelent egyáltalán a szexus vagy nem szó.

„Az ember neme” egyáltalán nem egyetlen, egyféle dolgot jelent! Van genetikai nemünk aszerint, hogy milyen nemi kromoszómákat hordozunk a sejtjeinkben; azután van hormonális nemünk aszerint, hogy milyen hormonokat termelnek az ivarmirigyeink (egyesek külön mondanak ivarmirigynemet is); van anatómiai nemünk aszerint, hogy milyen kézzelfogható kellékeket viselünk az alsónadrágban, illetve felnőttkorban a testünk más tájain is; van pszichológiai nemünk aszerint, hogy belülről férfinak vagy nőnek érezzük, tartjuk, tudjuk magunkat; végül van nemi szerepünk aszerint, ahogyan a világban „férfias” illetve „nőies” életformát, foglalkozást, sportot, stílust vagy éppen barátságot és szerelmet választunk. Mármost semmi nem garantálja, hogy ezek a különböző „nemek” minden emberben egybeessenek! Többnyire egybeesnek – de nem mindig.[41]

Végletes egyszerűsítés ezek szerint, amikor a külső nemi szerv alapján valakit elkönyvelünk férfinak vagy nőnek. Az idézett könyv előző oldalán olvashatjuk, hogy napjainkban is a születések 1–4 százalékában (!) interszexuális (hermafrodita) gyermek jön a világra – s ez még csak a testi faktor. Az értelmi, emocionális és viselkedéses tulajdonságok tekintetében nem beszélhetünk egy-egyértelmű nemhez való hozzárendelésről. Tehát teljesen alaptalan az állítás, miszerint a partnerek közti kiegészülés lehetőségi feltétele, hogy a partnerek különneműek legyenek. Ellenkező esetben például nem lehetne megmagyarázni heteroszexuális személyek erotikától mentes, hosszú távú barátságait. Elég, ha Aranyra és Petőfire vagy Karinthyra és Kosztolányira gondolunk.

A kép teljességéhez tartozik azonban az is, hogy mindezektől függetlenül a „kölcsönös kiegészítésnek” aránytalanul nagy szerepet tulajdonítanak.

Ezen elméleti cáfolat mellett talán nem érdektelen, hogy nem kevés homoszexuális pár él együtt éveken keresztül házasságra emlékeztető kapcsolatban, ellenállva minden meggyőzési kísérletnek, amelyek arra irányulnának, hogy a „Nagy Könyv” szerint ők voltaképpen nem is érezhetnék jól magukat egymás társaságában. Szemben az ilyen a priori praescriptiókkal, ők továbbra is rendíthetetlenül szerelmesek egymásba.

Van Dam mindezek ellenére kitartóan hajtogatja megalapozatlan előítéleteit (amelyekhez hasonlókkal katolikus szövegekben is találkozhatunk). A továbbiakban idéz. Gyakorló és „kikezelt” homoszexuálisoktól citál egy-egy mondatot, amelyek festőien tárják az olvasó elé, hogy milyen iszonyatos és lelkileg nyomorító dolog homokosnak lenni. Lássuk, mi mindenről kívánnak meggyőzni az önkényesen összeválogatott, forrás nélkül közölt és kontextusból kiragadott állítások, felkiáltások! Ezek alapján minden homoszexuális

• pszichológiailag egy roncs;
• magányos;
• fiatal fiúk után futkos;
• szükségszerűen boldogtalan;
• idővel prostitúcióra fanyalodik;
• csak a szex számít kapcsolataiban, és végül
• képtelen a hűséges, monogám kapcsolatra.

Fölösleges szó szerint idézni az egy oldalon keresztül sorjázó sületlenségeket.^[43] Az ábrázolásnak e módja tisztességtelen, dezinformál, és sajnálkozással elegyített gyűlöletet szít. Ez a fajta sokkoló érvrendszer lehet ugyan hatékony, mint argumentum ad hominem, csak éppen az igazsághoz nem visz közelebb.

Kétségtelen, hogy a homoszexuálisok között nagyon gyakori a lelki megbetegedés. Sokuk neurotikussá válik, és van, aki végül öngyilkosságba menekül. De elemi logikai hiba az okot felcserélni az okozattal! Erőss László árnyaltabb véleménye több hitelt érdemel. Eszerint a homoszexuális ember:

Ez így kevésbé elfogult megközelítés. Az 1984-ben megjelent könyvben felvetett hipotézist erősítik meg azok a vizsgálati eredmények, amelyekről a napjainkban forgalomban lévő, magyar nyelven megjelent legátfogóbb és legkorszerűbb, enciklopédia jellegű pszichológiakönyvben olvashatunk:

HOMOSZEXUALITÁS ÉS MENTÁLIS EGÉSZSÉG. A hatvanas években lejátszódott szexuális forradalom előtt a homoszexualitást mentális betegségnek vagy abnormális perverziónak tartották. Bár sokan még mindig természetellenesnek tartják a homoszexualitást, a legtöbb pszichológus és pszichiáter a szexuális kifejezés egyik formájának tekinti – nem pedig perverziónak –, ami önmagában még nem oka és nem is jelzése mentális megbetegedésnek. És valóban, a lelki egészséggel foglalkozó kutatások szerint a homoszexuálisok éppen olyan kiegyensúlyozottak, mint a velük összehasonlított heteroszexuálisok (Bell és Weinberg, 1978). Állásuk biztonsága és az azzal való elégedettség azonos volt a heteroszexuálisokéval. Az élet más területein a homoszexuálisoknak nem megy ilyen jól a sora. Feszültebbnek és depressziósabbnak érzik magukat, mint a heteroszexuálisok megfelelő csoportja. Ezek a különbségek azonban eltűnnek, ha csak azokat a homoszexuálisokat tekintjük, akik „zárt párban”, azaz kváziházasságban élnek. A többi homoszexuális nagyobb bánatai sem szexuális vonzódásaikból erednek, hanem abból, hogy őket el nem ismert kisebbségként kezelik. Az azonos neműek iránt érzett vonzalom lehet, hogy depresszióssá tesz, lehet, hogy nem, de a szexuális preferencia miatti megvetésnek és kiközösítésnek majdnem biztos, hogy van ilyen hatása (Brown, 1986). […] Röviden, semmi sem bizonyítja, hogy a homoszexuális beállítottság önmagában rossz mentális egészséghez kapcsolódna.[45]

Általában a mentális egészség egyik ismérvének tartják – joggal –, hogy az egyén képes a kiegyensúlyozott, hűséges, monogám kapcsolatra. E tulajdonságot pedig a melegekről részinformációk nyomán sokan kifejezetten tagadják. Emlékezzünk a korábban tárgyalt sztereotípiára: „Minden homoszexuális promiszkuózus; egyikük sem képes a monogámiára”.

A statisztikák tényleg erre engednek következtetni. A szociológusok által elért homoszexuálisok nagy többsége több, sok, néha sok száz kapcsolatról számol be. Ezt kár lenne tagadni. Ugyanakkor emlékeznünk kell a régi mondásra: a statisztika olyan, mint a bikini; sok mindent látni enged, de a lényeget eltakarja.

Az elemzésnél három, a statisztikák által elhanyagolt szempontot kell mérlegelnünk. Először is azt, hogy a promiszkuitást korántsem lehet meleg-specifikus tünetként értékelni. A szabad szex – annak minden előzményével és utózmányával – tömegjelenségnek tekinthető a heteroszexuális világban is. Ez nem mentség ugyan a promiszkuis melegeknek, de intés a könnyelműen ítélkező szociológusoknak.

Másodszor azon tűnődhetünk el, hogy vajon mennyire lehet reprezentatív egy homoszexuális minta, ha teljes körű felmérést akarunk készíteni. Mit tesz a kutató, ha delikvenseit ki akarja kérdezni? Rendelkezésére áll adott esetben – sajnos – a rendőrségi nyilvántartás. Elmehet melegbárokba, szórakozóhelyekre. Leparkolhat nyilvános WC-k előtt^[46], vagy kimehet olyan „placcokra”, ahol nagyüzemben működik a melegprostitúció. Esetleg beülhet egy pszichológus mellé mitfahrernek – az eredmény ugyanaz. Ha valaki a világháborúk idején mindenáron hadikórházakban akart felmérést készíteni a katonák egészségi állapotáról, akkor teljesen érthető volt, ha eredményül azt kapta: a katonáknak átlagosan 1,6 lábuk és 0,83 szemük van. A felmérő azzal az aprósággal nem számolt, hogy az egészségesek történetesen a vizsgálat idején kint voltak a fronton. A pszichológusokat értelemszerűen a neurotikusok keresik fel. Az ismerkedési helyeket pedig azok, akik ismerkedni akarnak. Azok a homoszexuális párok, akik már évek óta együtt élnek, általában kivonják magukat az intézményesített melegvilágból, a kutatók által ismert és hozzáférhető szubkultúrából. Eleve elérhetetlenek, megkérdezhetetlenek maradnak a felmérők számára. Ez mindaddig így lesz, amíg a társadalom a homoszexualitást szégyellni való dologként kezeli, amíg a melegek titkolózni, bujkálni kényszerülnek. Ilyen körülmények között egyetlen felmérés sem lehet reprezentatív! (Egyébként azokban az országokban, ahol törvényesen elfogadják és bejegyzik azonos nemű párok élettársi kapcsolatát, a melegek válási aránya alacsonyabb, mint a heteroszexuálisoké…)^[47]

Végül fel kell tennünk a kérdést, hogy a promiszkuitás ilyen mértéke miből következik. Van Dam és mások^[48] szerint magából a homoszexualitásból. Ám akik nem ideológiai, hanem objektív módon közelítenek a témához, nem osztják ezt a véleményt. A szociálpszichológia jól ismeri az önmagát teljesítő jóslat fogalmát. Vélhetőleg itt is erről van szó.

[…] A kiosztott címke idővel kiváltja az érintettből azt a viselkedést, mely ellen eleinte tiltakozott. Amikor valakit mindenáron úgy kezelünk, mint egy idegbeteget, túlzottan türelmesek vagyunk hozzá, szavait nem vesszük készpénznek, átnézünk a feje felett jámbor mosoly kíséretében, lényegében elérjük az eredményt, s emberünk valóban idegessé válik – általunk, illetve a címke jóvoltából. Ezek az önmagukat beteljesítő jóslatok.[49]

Vannak ennél numerikusabb példák is. A kutatók általános iskolai osztályokban véletlenszerűen kiválasztottak a névsorból néhány gyereket, majd tanáraiknak – akik nem tudtak a választás random voltáról, mivel egy tesztre hivatkoztak előttük – azt mondták, hogy év végére várhatóan jelentősen fog javulni a teljesítményük. Év végén ténylegesen megmérték a gyerekek IQ-ját, és azt találták, hogy a „hasból” beharangozott javulások megtörténtek: a kisorsolt gyerekek társaikhoz képest 10 ponttal jobb eredményt értek el. A javulás elvárása olyan viselkedést eredményezett a tanárok részéről, hogy a javulás bekövetkezett.^[50]

Hogyan működik e paradigma a homoszexuális promiszkuitás kérdésében? Először kimondatik a megfellebbezhetetlen tézis: a homokosok ab ovo képtelenek a monogám kapcsolatra. Másodszor – a következetesség kedvéért – az állam, az Egyház, a társadalom mindent megtesz, hogy monogám kapcsolatok ne is alakulhassanak ki. A legtöbb országban nem ismerik el az élettársi kapcsolatot, nincs özvegyi nyugdíj, örökösödési lehetőség, a pároknak nem adnak bérbe lakást – ezzel szemben van bőven szóbeszéd, pusmogás, megszégyenítés, falfirka stb. Harmadszor – mindezek következtében – az egyébként tartósnak ígérkező párkapcsolatok is felbomlanak. És negyedszer levonatik önelégülten a tanulság: íme, a homokosok valóban képtelenek a monogám kapcsolatra. A jóslat beteljesült. Ez az össztársadalmi játszma zajlik családi, jogi, egyházi, orvosi szinten. Mindezt így fogalmazza meg egy interjú homoszexuális alanya:

A rejtőzködők esetén a kívülrekedéstől való félelem, a nem rejtőzködők esetében a nyilvánosságra kerülés, társadalmi presszió vagy stigmatizáció kényszeríti rá a melegeket, hogy ne merjenek arra gondolni, hogy ők rendes, tartós párkapcsolatban éljenek. Egy azonos neművel együttélni, az egy olyan stigma, amit nagyon kevesen tudnak elviselni. Tehát hiába akadna vagy akad neki egy jó barát, akkor azzal nem mer összeköltözni. Képzeljen el egy házaspárt, aki Budapest két szélén lakik, és csak úgy tudnak találkozni, ha az egyik utazgat a másikhoz. Ez megy a szerelem hőskorában, aztán egyre kényelmetlenebbé, kellemetlenebbé válik, és amikor a nehézségi fok már meghaladja az összetartozás fokát, akkor megszakad ez a kapcsolat. Hogyha ez nem volna, ha össze lehetne költözni, stigma nélkül, akkor sokkal több tartósan együttélő pár alakulna ki, és nem lennének ezek az emberek, akik félnek a stigmától, szinte belekényszerítve a promiszkuitásba.[51]

Hadd álljon itt egy személyes jellegű információ, mint egy kocka a nagy mozaikban: egyik ismerősöm mesélte, hogy gyóntatója azt tanácsolta neki: amikor éppen – mondjuk havonta egyszer – nagyon „rájön”, akkor kerítsen valami alkalmi partnert, röviden intézze el vele, de az Isten szerelmére, semmi esetre ne menjen bele holmi monogám kapcsolatba…

Persze köztudott, hogy jogállamban élünk, ahol köztudott, hogy szólásszabadság van. Lehet helyteleníteni a homoszexualitást és akadályokat gördíteni a tartós kapcsolatok kialakulásának útjába. (Lelkiismeret és intelligencia kérdése.) Lehet a melegeket promiszkuitással vádolni. De ha e két véleményt ugyanazon személy, egyszerre képviseli habzó szájjal – az enyhén szólva is tisztességtelen.

Ilyen körülmények között egyrészt szinte csoda, másrészt annál ékesebb ellenérv, hogy mégis léteznek hosszú távú együttélések, vagy ahogy az idézett pszichológiai összefoglalóban nevezték: kváziházasságok. Talán kiderül mindebből, hogy a társadalomnak körülbelül annyi joga van a melegeket promiszkuis életmódjukért felelősségre vonni, amennyi Putifárnénak volt, hogy megvádolja Józsefet. Az egyik történet végét ismerjük. József kikerült a börtönből, ahová igazságtalanul zárták be. Hogy a homoszexuálisok mikor fognak szabadlábra kerülni a „szükségszerű promiszkuitás” és a „mentális betegség” feliratú zárkákból, egyelőre nyitott kérdés.

Próbáljuk meg még egyszer áttekinteni a betegség-témakört. G.W. Allport – ma már klasszikusnak számító – A személyiség alakulása c. könyvében külön fejezetet szentel annak a kérdésnek, hogy mikor tekinthető érettnek, egészségesnek a személyiség.^[52] Először is leszögezi, hogy az egészségre egységesen elfogadott definíció nem létezik. Különböző teóriákat idéz, többek között Freudét, aki arra a kérdésre, hogy „Mire kell egy normális embernek képesnek lennie?”, hajdan azt válaszolta: „Tudjon szeretni és dolgozni.” Egy másik század eleji vélemény kétszer ilyen hosszú listát állít fel: legyen képes a munkára, szeretetre, játékra és az istenhitre. Maga Allport végül 6 kritériumot tart döntő ismérvnek arra nézve, hogy a személy mentálisan egészséges-e vagy sem.

1. Az én érzésének kiterjesztése. Ez annyit jelent, hogy az egyén képes túllépni önmagán. „Az érett személy számára az élet több, mint evés, ivás, biztonság és párválasztás; túlhalad minden olyasmin, amelyet közvetlenül vagy akár közvetetten kapcsolatba hozhatnánk az elsődleges hajtóerők kielégítésével. Ha valaki nem alakít ki erős érdeklődést a »rajta kívül« eső dolgok iránt – érdeklődése csakis önmaga része, közelebb él az állati, mint az emberi létezés szintjéhez.” – Magyarán az egészséges ember önmagát nem önmagában, hanem – kapcsolataival, munkájával, hobbyjával együtt – a társadalomnak, környezetének egészében értelmezi.

2. Meghitt viszony másokkal. Vagyis az egyén tudjon kötődni, szeretni és szerelmesnek lenni, anélkül, hogy szeretetének tárgyát birtokba venné. Itt érinti direkt módon a szexualitás problematikáját. Említi, hogy néhány pszichoanalitikus a „genitális jelleget” teszi meg az érettség fő kritériumának, amin „azt a lehetőséget értjük, hogy egy másnemű, szeretett partnerrel kapcsolatban orgasztikus potenciált fejlesztünk ki”. Saját véleményének viszont úgy ad hangot, hogy „az érvelés meggyőzőnek látszik, bár ismerünk kivételeket”, valamint „az egész problémát nem csökkenthetjük le a genitális jelleg kérdésére”. A homoszexualitással kifejezetten nem foglalkozik, de álláspontjában implicite benne van, hogy nem tekinti kizáró oknak.

3. Érzelmi biztonság (önelfogadás). Ebbe beletartozik saját nemi vágyunk elfogadása, a halál végső fenyegetésének elfogadó kezelése, a frusztrációs tolerancia. Szükséges a helyes arányérzék, az önkontroll; annak tudatosulása, hogy „az önérzeten esett kisebb-nagyobb csorbák nem halálosak; hogy nem minden félelem veti előre a katasztrófa árnyékát.”

4. Valósághű percepció, jártasságok és feladatok. Az érett személy észlelése és megismerőtevékenysége hatékony és pontos. „Az érettség megóv attól, hogy a valóságot saját szükségleteinkhez és fantáziánkhoz idomítsuk.” Lényeges az intelligenciának egy, az alkalmazkodáshoz szükséges mértéke. Allport olyan részképességeket is felsorol, mint emlékezőtehetség, verbális készség, problémamegoldó képesség. Az egészséges ember „a tárgyakat, az embereket, a helyzeteket olyannak látja, amilyenek valójában”.

5. Az én tárgyiasítása: önismeret és humor. „Egy régi mondás szerint mindenkinek három jelleme van: az, ami valóban van; az, amiről úgy gondolja, hogy van; és az, amit mások tulajdonítanak neki. Ideális esetben az önismereti képességet az első két összetevő arányával mérhetnénk.” Mi a humor? „Az a képesség, hogy nevessünk azokon a dolgokon, amelyeket szeretünk (természetesen beleértve önmagunkat és mindazt, ami hozzánk tartozik), és továbbra is szeressük őket.” Élesen megkülönbözteti az agresszió és a nemiség által kiváltott primitív komikumtól, amely a kevésbé intelligens emberek által kultivált egyetlen szórakozás.

6. Az egységesítő életfilozófia. A mentális egészséghez szükséges, hogy a személynek legyen egy fix vonatkoztatási pontja. Ez jelent stabil értékrendet, fejlett lelkiismeretet, valamit, ami általános érvényű viszonyítási alap; ez adott esetben a tételes vallás.

E hat kritériumot sorolja fel Allport az egészséges személyiség ismérveiként. Bárki, ha kellő önkritikával átnézi, feltehetőleg talál olyan pontokat saját életére nézve, amelyeken érdemes elgondolkodnia, vajon mennyire valósulnak meg nála. De végletes előítéletesség lenne szükséges annak állításához, hogy e mezőnyben a homoszexuálisok eleve hátránnyal indulnak.

A pszichiátria is kénytelen volt lépést tartani a fejlődéssel. 1973. december 15-én az Amerikai Pszichiáterek Szövetsége deklarálta, hogy a homoszexualitás nem betegség.^[53] Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) is e következtetésre jutott: A Betegségek Nemzetközi Osztályozásának X. kiadásában (magyar fordítás 1994-ben) a homoszexualitás mint diagnózis nem szerepel.

A pszichiáterek vademecuma a DSM–III–R (A mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyve revideált III. kiadásának diagnosztikus kritériumai). Ennek XI. fejezete foglalkozik a szexuális zavarokkal.^[54] A fejezet két fő része a Paraphiliák és a Sexualis Dysfunctiók. Ez utóbbi csoport a szexuális teljesítőképesség zavarait sorolja fel, mint pl. impotencia, frigiditás, korai magömlés stb. A Paraphiliák c. rész bevezetéseként a következő áttekintést találjuk:

Lényegük a szexuális vágy/inger felkeltése olyan módon, amelyek kívül esnek a normatív szexuális magatartás módjain/tárgyain és többé-kevésbé zavarják a kölcsönösen kielégítő szexuális aktivitást. Ilyenek 1) nem-humán tárgyak, 2) a partner megalázása/kínzása vagy önkínzás, 3) gyermekek vagy más, nem egyetértő személyek bevonása.

A DSM–III–R felsorolása nem illusztratív, hanem teljes és részletes. Talán nem szükségtelen idézni (természetesen a kórismézés kritériumai nélkül), hogy milyen önálló klinikai kórképeket találunk e részben.

• Exhibitionismus
• Fetisismus
• Frotteurismus
• Pedophilia
• Sexualis Masochismus
• Sexualis Sadismus
• Transvetita Fetisismus („transvestitismus”) – Ezzel kapcsolatban mégis említünk egy kitételt a diagnózishoz szükséges kritériumok közül: „Az érintett személyek a mindennapi életben minden tekintetben »átlagos« férfiak, és mindig heteroszexuálisak.”
• Voyeurismus
• Egyéb (Máshová Nem Osztályozott) Paraphiliák

Ebben a felsorolásban, mint látjuk, a homoszexualitás nem szerepel. A gyanakvóbbak kedvéért álljon itt az „Egyéb” kategóriához tartozó kommentár:

Az általános kritériumokat kimerítő, más tárgyra irányuló Paraphiliák. Ilyenek pl. a Zoophilia, Necrophilia, Uro- vagy Coprophilia, Telefon-scatologia (szexuális tartalmú, rendszerint trágár, néha fenyegető-kényszerítő, máskor szexuális aktivitás részleteit, hangjait leíró-utánzó telefonhívások stb).

Mi hát a konklúzió? Egy pszichiáternek nyilván semmi beleszólása abba, hogy – teszem azt – a vasárnapi szentmise elmulasztása bocsánatos avagy halálos bűn-e. Nem tartozik a szakmai kompetenciájába. Ez a papok és teológusok reszortja, akiknek ezzel szemben senki és semmi nem biztosít jogot ahhoz, hogy eldöntsék: az átlagtól való valamilyen eltérés mentális betegség-e vagy sem. Ennek megítélése kizárólag a pszichiáterek és pszichológusok feladata. Márpedig a fentiek alapján – remélem – egyértelmű az explicit szakmai álláspont: a homoszexualitás nem tekinthető betegségnek.

II.3.2. Természetellenes?

Szemben az előzővel, e kérdésben sajnos nincs olyan szakmai irányzat, amelynek kompetenciája mérvadó lenne. Kénytelenek vagyunk a logikára hagyatkozni.

Mi természetellenes? Értelemszerűen az, ami nem természetes. És mi természetes? Három megközelítésben próbálhatunk közelebb jutni a fogalomhoz; ezek együttes értelmezése ad majd teljes képet.

1. Természetes az, ami a természetben megtalálható. E tautologikusnak tűnő definíció egyszerű leíró megfogalmazás, ahol a tények beszélnek. Tegyük hozzá, hogy tévedés az az idealista, beszűkítő szemlélet, amely a természetet azonosítja a szubhumán (tehát az állatvilággal bezáruló) természettel. – Ebből az aspektusból nézve természetes dolog a gravitáció (mert van ilyen), a gömbvillám (mert van ilyen), a betegség (mert ilyen is van), és milliárdnyi más jelenség mellett a homoszexuális hajlam és viselkedés: mert ilyen is van (mint az V. fejezetben majd tárgyaljuk: az állatvilágban is). Ha nem volna, szükségtelen volna beszélni róla.

2. Természetes az, ami nem akadályozza a természet működését. Innen szemlélve a dolgokat, természetellenes pl. az ipari társadalom, az atomrobbantások, a dél-amerikai esőerdők kiirtása. A kizárólagos homoszexualitás akkor volna természetellenes, ha olyan arányban létezne, hogy a kihalás veszélyét jelentené a fajra nézve. E kontextusban egyetlen jelenség sem vizsgálható önmagában, csakis a természet egészével való összefüggésben. Természetellenesnek kellene mondanunk az atmoszférát is, ha benne bizonyos (mérgező) gázok aránya nem annyi volna, amennyi, hanem annál magasabb. Mivel a valós arány nem veszélyezteti a természet egyensúlyát, e gázok léte természetesnek mondható. Hasonlóképpen a – kritériumaink szerinti – kizárólagos homoszexualitás aránya is annyi, amennyi (úgy tűnik, az érték viszonylag konstans) – s ebben a mértékben nem veszélyezteti az emberi faj fennmaradását. Tehát a homoszexualitás természetes tényező a létezők világában.

3. Természetes az, ami valaminek vagy valakinek a természetéből (jellegéből) fakad. A vasnak természetes tulajdonsága, hogy oxidálódik. A póknak, hogy nyolc lába van, és a struccnak, hogy kettő. A kétlábú pók és a nyolclábú strucc természetellenes volna. Természetes dolog az ember halála, és természetes annak módja, ha nem külső beavatkozás idézi elő. Természetes az ember szexualitása, és természetes annak kiélése – az adott ember természetének (testi és lelki meghatározottság alapján) megfelelő módon. Mint láttuk, az orvostudomány kimutatta a fiziológiai különbséget hetero- és homoszexualitás között. A szexuális magatartás többek között élettani sajátosságok bázisán nyugvó viselkedésmód. Ha valóban e bázison nyugszik az egyén viselkedése, akkor mondható, hogy „jellegéből fakad”. Tehát természetes, ha egy heteroszexuális férfi heteroszexuális kapcsolatot létesít, de természetellenes, ha homoszexuális aktusban vesz részt. És ugyanígy: természetes a homoszexuális férfi homoszexuális életmódja, de részéről természetellenes, ha heteroszexuális vonalon próbálkozik, mert az nem a jellegének megfelelő viselkedési forma.

E három szempont mellett negyediknek fölvetheti valaki azt a definíciót: „Természetes az, ami az Isten által teremtett világban a bűneset nélkül is megtalálható lenne.” E felvetés jogos, megvitatása viszont kívül esik fejezetünk tárgykörén. A maga helyén visszatérünk rá.

II.3.3. Abnormális?

Az előbbi módszerhez folyamodunk. Mi a normális? Ha a „természetes” szinonimájaként értelmezzük, úgy a választ az imént megtaláltuk. Más vonatkozásban azt kell mondanunk, hogy normális az, ami a normának megfelelő, azzal megegyező. A Magyar értelmező kéziszótárban azt olvassuk, hogy a norma: „a társadalmi együttélés során kialakult szabály, irányelv”. Pillanatnyi továbbgondolás után beláthatjuk, hogy ennél szubjektívebb, változékonyabb fogalmat nehezen találhatnánk. A múlt században még abnormális volt, ha valaki rendszeresen kezet és arcot mosott, a fürdés pedig egyenesen botránkoztató cselekedetnek számított. Spártában normális volt a véznább csecsemők, a mai Japánban az öregek kitétele. Nem olyan régen és nem olyan távol megkívánt norma volt a szőke haj, kék szem, a magas, vékony testalkat és a nem túl görbe orr. Hogy mi lett e norma következménye, azt tudjuk. Bár ne tudnánk.

A norma a többség szava. A többség szava viszont – szerencsére – nem Isten szava. A norma személyenként és korszakonként módosul. Aki a priori a heteroszexualitást teszi meg normának, annak a homoszexualitás abnormális. Aki – példának okáért – a szeretetet és egészséget, annak viszont normális. Általános érvényű megítélés itt nem adható.

Vagy mégis? A keresztény ember teljes joggal mondhatja, hogy a norma nem más, mint Isten kinyilatkoztatott törvénye, értékrendje. Ami annak megfelel, normális, ami nem, nem. Ez az állítás teljes egészében helytálló. Egymondatos választ mégsem adunk rá: a könyv hátralevő részében mást sem teszünk, mint azt járjuk körbe, hogy normális-e a homoszexualitás és a homoszexuális kapcsolat Isten előtt.

Következő fejezet
Tartalom

Jegyzetek