| |
Nem választottam…
(Megjelent az Igen c. folyóirat 2001. februári számában)
1969-ben születtem Budapesten. Családom ateista volt, ami nem azt jelentette, hogy ateistának neveltek, csak azt, hogy nem döntötték el helyettem a világnézetemet. Nem zártak el előlem semmit. 1988-ban érettségiztem, és 1989 elején keresztelkedtem meg. Ennek semmi köze nem volt az akkori politikai helyzethez. Semmihez nem tudom történetileg kötni, senki nem térített. 1989. február 12-én délután a Mátrában felszálltam az autóbuszra, gyakorlatilag ateistaként, és Budapesten leszálltam úgy, hogy tudtam: Jézus az Út, az Igazság és az Élet. Tizenhárom éves voltam, amikor először tudatosult bennem, hogy a fiúk érdekelnek, és 22 éves elmúltam, amikor először volt kapcsolatom fiúval. A két időpont között (nem sokkal érettségi előtt) mondtam el először élő embernek – egy osztálytársamnak –, hogy homoszexuális vagyok. Tehát öt évig tartottam a szám. Ezt az öt évet nem kívánom senkinek. Arra, hogy meleg vagyok, kamaszként akkor döbbentem rá, amikor szexuálisan egy lányra akartam gondolni, de helyette egy fiú arca jelent meg minduntalan. Óriási pofon volt. Sok felvilágosító könyvet olvastam már korábban is: ezekben a homoszexuálist „perverzió” címszó alatt tárgyalták. Én pedig nem ismertem melegeket, nem volt modellem, csak azt tudtam, nem akarok buzi lenni. Egyszer leszólított egy férfi. Bár viszonylag kulturáltan tett ajánlatot, iszonyatos pánikba estem, ott hagytam, menekültem hazáig. Külön kezeltem a két dolgot: vannak egyrészt a buzik, másrészt vagyok én, aki fiúkra gondol. Gimnáziumi éveim egyetlen „homoszexuális kalandja” az volt, hogy egyik délután fél kettőkor bemerészkedtem az Egyetem Presszóba, a bejárat melletti pénztárnál remegő hangon kértem egy doboz gyufát, és nem nézve se jobbra, se balra, kifutottam a helyiségből. Amikor megtértem, a szexualitásom eltűnt a süllyesztőben. Semmilyen formában, még kísértésként sem jelentkezett. Szexuális lényként megszűntem létezni – ezt akkor „szabadulásnak” neveztem. Elkezdtem katolikus közösségekbe járni, evangelizációval, teológiával foglalkozni. Pap akartam lenni. Amikor a szemináriumban a spirituális rákérdezett, magabiztosan kijelentettem, hogy a cölibátus kérdését elrendeztem magamban, ez az egyetlen pont, ahol megkísérthetetlen vagyok. Azonban másodévben a szabadulásról kiderült, hogy csak szőnyeg alá söprés volt. Szerelmes lettem; először egy heteroszexuális kispaptársamba, aki ugyan nem bántott ezért, de megijedt, s egy időre eltávolodott tőlem. Akadt viszont másvalaki, aki nem távolodott el, s ez olyan lelkifurdalást eredményezett, hogy az életem megoldhatatlan kudarcnak tűnt. Bár a kötelező cölibátust hibás egyházjogi rendelkezésnek tartom, mégis az volt a véleményem, hogy ha már egyszer valaki tisztasági fogadalomra készül, legyen képes azt be is tartani. S mivel egyértelműnek látszott, hogy ez nekem nem megy, ezért úgy tartottam helyesnek, hogy otthagyjam a szemináriumot. Eljöttem tehát, és visszatértem korábbi, katolikus karizmatikus kisközösségembe, mint utolsó menedékbe. A testvérek látták, hogy valami nagyon nyomaszt, én pedig egy idő után nem akartam nekik hazudni: elmondtam, hogy meleg vagyok. Úgy tűnt, megértéssel fogadják. A megértés addig tartott, amíg ki nem derült, hogy a homoszexualitást – most már – nem tekintem bűnnek, betegségnek vagy megszállottságnak, amiből meg kellene térnem, gyógyulnom vagy szabadulnom. Amikor ez világossá vált, a közösséget vezető pap kirúgott. Feltehetőleg nem gondolt bele, hogy milyen lehetett a pszichiátrián eltölteni négy és fél hónapot, kipróbálni mindent, hogy megváltozzak: imát, aszkézist, gyógyszert, pszichoterápiát és ördögűzést. Berakott a „megátalkodott” feliratú skatulyába, holott nekem eszem ágában sem volt homoszexuálissá lenni; épeszű ember nem kíván magának ilyen helyzetet. Nem jó érzés a buszmegállóban olyan felirattal találkozni, hogy „Gázkamrába a buzikkal”, vagy a meleg rádióműsorba betelefonáló, Jézusra hivatkozó néni felháborodott szavait hallani, hogy „irtani kéne magukat tűzzel-vassal”. Én a homoszexualitásomat nem választottam, hanem – hosszas tiltakozás után – elfogadtam. Nem volt más választásom: a kérdés úgy szólt, hogy az életem egészére tudok-e igent mondani vagy sem. A nemet mondást háromszor kíséreltem meg – Isten valamiért mindháromszor keresztülhúzta számításomat, és igent mondott rám. Most itt vagyok.
Birtalan Balázs
Öt Kenyér Keresztény Közösség a Homoszexuálisokért
A meleg ember életére adott keresztény válasz sokszor megvetés és kiközösítés – jobb esetben lesajnálás és agresszív segíteni akarás. Az Öt Kenyér Közösséget 1996-ban Magyarországon katolikus fiatalok alapították azzal a céllal, hogy lelki hátteret biztosítson azon meleg férfiak és nők számára, akik mindezek ellenére hiszik, hogy Isten ingyen szeretetből, Jézus Krisztus által őket is meghívta az üdvösségre. Ma ökumenikus közösségként működik, amely nyitott bárki „jóakaratú emberre”, tehát nem csak melegekre. Eddig több mint kétszázan érdeklődtek levélben vagy személyesen; a heti összejöveteleken átlagosan 5-15 fiatal és kevésbé fiatal vesz részt. A közösség elsődleges célja, hogy tagjai segítsenek egymásnak melegként és keresztényként élni, megoldást keresve a felmerülő problémákra. Hosszabb távon szeretnének részt venni a társadalom előítéleteinek eloszlatásában. Lehetőségeikhez mérten fellépnek a homoszexuális kisebbség elleni lelki és fizikai erőszak, illetve a jogi és erkölcsi diszkrimináció leküzdésében, hogy élhetővé váljon a vallási, identitásbeli vagy más gondokkal küszködő melegek sorsa. Végül, de nem utolsósorban megpróbálnak képet adni nem hívő sorstársaiknak a krisztusi örömhírről.
Elérhetőség: Öt Kenyér Közösség, <pf.-cím: időközben megszűnt>; tel.: <törölve>; drótposta: otkenyer@otkenyer.hu
|
Kapcsolódó anyagok:
|
|
