Alfred Kinsey és munkatársai 1948-as átfogó vizsgálatának adatai szerint a férfi homoszexuálisoknak a népességen belüli aránya eléri a 4 százalékot, s 37 százalékra tehető azoknak a száma, akiknek már volt részük orgazmushoz vezető homoszexuális élményben. A 35 év feletti nőtlen férfiak esetében ez a szám 50 százalék körül alakul. Egy későbbi vizsgálat szerint a homoszexuális nők aránya a férfiakénak körülbelül fele vagy harmada lehet (Kinsey et al., 1953). Az adatok sokkolóak voltak.

A homoszexualitást minden korban és társadalomban ismerték, tehát sem maga a jelenség, sem a hozzá kapcsolódó ellentmondások nem ismeretlenek. A legtöbb kultúra nem támogatta nyíltan a homoszexuális gyakorlatot, de nem is ítélték el oly ádáz gyűlölettel, mint a viktoriánus kor óta napjaink nyugati társadalmai. Érdekes módon a társadalmak elfogadó vagy tiltó állásfoglalása egyáltalán nem befolyásolja a homoszexuális viselkedés előfordulási arányát.

A DSM 1973 előtt a homoszexualitást egyértelműen a szexuális rendellenességek közé sorolta. A melegek érdekeiért harcoló szervezetek és a pszichoterapeuták egy részének tiltakozására kiemelték ugyan a szexuális rendellenességek köréből, de egyúttal vissza is csempészték az egodisztóniás homoszexualitás címszó alatt, mint a homoszexualitás miatti súlyos distressz állapotát. A DSM újabb kiadásaiban már ez a kategória sem szerepel, tehát a homoszexualitás betegségként való értelmezése, úgy tűnik, lekerült a napirendről. A klinikusok ma már inkább a normális szexuális viselkedés sajátos változatának tekintik a homoszexualitást, semmint rendellenességnek.

A homoszexualitás szakmán belüli egyre szélesebb körű elfogadása ellenére még mindig sokan vannak, akik gyűlöletet táplálnak a homoszexuálisok iránt, és tovább terjesztik a róluk elterjedt mítoszokat. Nem igazak például a homoszexuálisok nemi identitászavarairól szóló híresztelések, sem az, hogy gyakoribbak lennének körükben a pszichés rendellenességek, mint ahogy nem létezik „homoszexuális személyiség” sem.

Az állandó stressz, diszkrimináció és veszélyérzet miatt a melegek szívesen élnek olyan környéken, ahol egymás környezetében lehetnek, és vannak kiválasztott szórakozóhelyeik vagy éttermeik, ahol rendszeresen találkozhatnak, kapcsolatokat teremthetnek és társas életet élhetnek. Több szervezetük ismert, melyek a társadalom többi tagjaival azonos törvény előtti és társadalmi bánásmódot követelnek számukra (Freiberg, 1994). Alighanem véget nem érő küzdelemről van szó.

Az egyik legutóbb vívott csata arról szólt, hogy a homoszexuális emberek vajon maguk választják-e életformájukat, vagy pedig fiziológiai és pszichés státusuk természetes megnyilvánulásáról van szó. Ez a melegek jogaiért folytatott vita különösen a legújabb tudományos megállapítások fényében vált élessé (Horgan, 1995), ugyanis sikerült olyan fiziológiai prediszpozíciókra bukkanni, melyek kétségbe vonják a homoszexualitás választhatóságának elméletét (Pillard és Bailey, 1995; Turner, 1995; Levay és Hamer, 1994). Homoszexuális férfiak agyának boncolásakor megállapították, hogy a hipotalamusz egy bizonyos része átlagosan kisebb méretű, mint a heteroszexuális férfiaknál. Az adatok még értelmezésre szorulnak, mindenesetre alátámasztani látszanak a melegeknek azt az állítását, hogy a homoszexualitás természetes jelenség.

További kutatási eredmények arra utalnak, hogy a homoszexualitásnak lehetnek örökletes tényezői is. Férfi és női homoszexuálisokra egyaránt kiterjedő, átfogó vizsgálatok szerint léteznek bizonyos, homoszexualitásra hajlamosító, anyai ágon öröklődő genetikai markerek (Hu et al., 1995; Hamer, 1993). További két vizsgálat pedig, melyeket egypetéjű, azonos génkészlettel rendelkező ikrek körében végeztek, megállapította, hogy az egyik testvér homoszexualitása esetén a másik testvér 50 százalékos valószínűséggel lesz maga is homoszexuális. Kétpetéjű ikreknél vagy nem ikertestvéreknél ez az arány 20 százalékra, adoptált vagy egymással vérségi kapcsolatban nem lévő gyerekeknél pedig 10 százalékra csökken (Bailey és Pillard, 1993). Az adatok arra engednek következtetni, hogy – noha a környezet hatásait nem szabad figyelmen kívül hagyni – a homoszexualitás bizonyos öröklött tényezőknek is tulajdonítható. Az öröklés jelentőségének mértékével még nem vagyunk teljesen tisztában – túlsúlya esetén talán az egypetéjű ikrek vagy mindegyik tagja, vagy egyik sem lenne homoszexuális –, de valószínűleg kulcsszerepet játszik. A kérdéses génrészletek azonosításának feladata még előttünk áll.

A homoszexuálisok minden társadalmi rétegben, minden etnikai csoportban és minden szakmán belül „képviselve vannak”, szexuális preferenciájuk sajátosságain kívül semmilyen, csak rájuk jellemző tulajdonsággal nem lehet megkülönböztetni őket. Ráadásul párkapcsolataik sem különböznek alapvetően a heteroszexuális kapcsolatoktól. Az AIDS-fertőzés miatti óvatosság egyre inkább a tartós és monogám kapcsolatok irányába tereli a korábban promiszkuitásra hajló homoszexuális embereket, de nem szabad azt gondolni, hogy ez a fajta elkötelezettség ne létezett volna korábban is közöttük.

A homoszexuálisok azt az álláspontot képviselik, hogy mivel a homo- és a heteroszexuális párokat pusztán szexuális szokásaik különböztetik meg egymástól, a melegeket is megilletik a heteroszexuálisoknak kijáró jogok. Ma már azonos nemű emberek is házasságra léphetnek egymással, és például a homoszexuális párok – s ebben, úgy tűnik, a bírósági döntések is támogatják őket – a többiekhez hasonló lakástámogatási kedvezményeket követelnek maguknak. Mások az egészségbiztosítási rendszer jelenlegi gyakorlatát kérdőjelezik meg, mert szerintük a homoszexuális házastársat is megilleti a férj vagy a feleség jogán járó egészségügyi ellátás. A homoszexuális közösség napi harca ugyanúgy az élet apró dolgait érinti, mint a heteroszexuális pároknál. Céljuk a többiekkel azonos jogok és bánásmód kivívása minden téren, így a párkapcsolatokon és a házasságon belül is, hiszen – mint mondják – a kapcsolatokban nem a nemi hovatartozás és a hetero- vagy a homoszexualitás ténye a lényeges, hanem az elkötelezettség, a szeretet és a kölcsönös bizalom.

Az 1990-es évek elején többek között a homoszexuálisok elfogadása is a figyelem középpontjába került az Egyesült Államokban. A tömegkommunikáció számtalan olyan esetről számolt be, amikor homoszexuálisokat megvertek, sőt egyes esetekben meg is öltek. Ennek hatására indult el az a mozgalom, mely során neves, homoszexualitásukat addig eltitkoló közszereplők „előjöttek”, és nyíltan felvállalták melegségüket. Jelentős előrelépésnek tekinthető Clinton elnöknek az az országos vitát kiváltó döntése, hogy felülvizsgálja a fegyveres testületek homoszexualitással kapcsolatos állásfoglalását.

Választási hadjárata alatt Clinton jelentős támogatást kapott a meleg közösségektől, részben az AIDS-kutatások támogatásának viszonzásaképpen, részben annak az ígéretnek a fejében, hogy foglalkozni fog azzal a hadseregben kialakult szokással, mely szerint a jelentkezőknek nyilatkozniuk kell szexuális preferenciájukról, és mely szerint az állományon belül minden homoszexuális megnyilvánulás jelentendő és hivatalból üldözendő. Clinton elnöki székbe kerülésével a kérdés százfejű szörnyeteggé nőtt, és hónapokon keresztül tőle visszhangzott a média. A hadsereg tisztjei a konzervatívokkal együtt ragaszkodtak ahhoz a véleményükhöz, hogy a homoszexualitás összeegyeztethetetlen a katonai szolgálattal, a melegek és szimpatizánsaik pedig ahhoz, hogy a szexuális preferenciának semmi köze ahhoz, hogy alkalmas-e valaki a haza szolgálatára (Jones és Koshes, 1995). Az 1993-ra megszülető állásfoglalás óvatos és kompromisszumkész volt: a „Ne firtasd, és ne kérkedj vele” elvet alkalmazta, tehát a hadsereg nem indít hajtóvadászatot a homoszexuálisok ellen, de ha egyértelmű és tagadhatatlan bizonyítékkal szembesül, akkor elbocsátja az érintetteket.

A hadsereg és a homoszexuálisok vitájában a legfontosabb kérdés természetesen az volt, hogy képes-e egy fegyveres testület, és egészében véve az amerikai nép, megszabadulni a homoszexualitással kapcsolatos előítéleteitől. A témával kapcsolatosan fellángoló heves indulatok ellenére úgy látszik, hogy az emberek képesek elfogadni olyan embereket és együttműködni velük, akik alapvetően eltérnek bizonyos tulajdonságaikban az átlagtól. A történelmi példák és a témával foglalkozó irodalom tanulmányozása alapján ki lehet tehát jelenteni, hogy megfelelő felvilágosítás és gyakorlati feltételek mellett elfogadhatók egymás különbözőségei (Herek és Capitanio, 1993).

A homoszexualitás természetesen továbbra is sajátos életstílus marad, függetlenül attól, hogy az emberek saját döntésük alapján, környezeti, genetikai vagy pszichoszociális hatások következtében vállalják-e fel. Most, hogy orvosi szempontból nincs semmi kivetnivaló a homoszexualitásban, az igazi kérdés az lesz, hogy a társadalom miként viszonyul egy olyan, nagy létszámú közösséghez, mely semmi másban, csupán szexuális preferenciájában különbözik a többiektől. A nyugati társadalmak történelmük során eddig még nem nagyon büszkélkedhettek a kérdés megnyugtató megoldásával, ám mintha most megtört volna a jég, és elkezdődött volna valami nagyon fontos dolog.

---

[képfelirat:] Az 1997-es évben kevés esemény keltett akkora feltűnést, mint Ellen DeGeneres színésznő bejelentése, miszerint ő maga és az egyik televíziós sorozat általa megformált szereplője, Ellen Morgan melegek. A homoszexualitást bejelentő epizód nézettsége hihetetlen mértékben megugrott

---

Kapcsolódó anyagok:

• Tények és tévhitek a szexuális kisebbségekről   –   © Labrisz Leszbikus Egyesület és Habeas Corpus Munkacsoport
• Szexuális irányultság (Atkinson & Hilgard: Pszichológia; harmadik, átdolgozott kiadás, 2005)
• Az együttjárások felismerése: sztereotípiák (Atkinson: Pszichológia; második, javított kiadás, 1999)
• Részlet a Fejlődéslélektan c. könyvből a homoszexualitásról
• Gyakran feltett kérdések a szexuális irányultságról és a homoszexualitásról (Pszichológia Online)
  • I. rész – Eldönthetik-e a homoszexuálisok, hogy milyen legyen a szexuális irányultságuk? Tekinthető-e a homoszexualitás betegségnek? Lehetnek-e homoszexuálisok jó szülők?
  • II. rész – Megváltoztathatja-e a terápia a szexuális irányultságot? Miért olyan nehéz egyes melegek számára a 'feltárulkozás'? Miért beszélnek a melegek szexuális irányultságukról másoknak?
• A tudatlanság veszélyes – Beszélgetés Rohánszky Magda pszichológussal (Mások, 2001/3.)
• Könyvajánlat:
  • Már nem tabu (Kézikönyv tanároknak a leszbikusokról, melegekről, biszexuálisokról és transzneműekről) (szerk.: Sándor Bea et al.; Labrisz Kiadó, Bp., 2002)
• „Rengeteg átmenet ismert” – Dr. Urbán Róbert pszichológus a homoszexualitásról (Magyar Narancs, 2001. augusztus 23.)