Amikor a Saullal való beszélgetés véget ért, történt, hogy Jonatán lelkében fölébredt a vonzalom Dávid lelke iránt, s Jonatán úgy megszerette, mint saját magát. Saul pedig magához vette azon a napon és nem engedte többé vissza az apjához. Jonatán szövetséget kötött Dáviddal, mivel úgy szerette, mint saját magát. Jonatán levette a köntösét, ami rajta volt és Dávidnak adta. Ugyanígy a harci fölszerelést is, még a kardját, íját, övét is.[92]
Erről az aktusról a protestáns szerkesztésű Jubileumi Kommentár így ír: „Szeretetük kölcsönös volt […]. A ruha és a fegyverzet odaajándékozása is a személy teljes átadását fejezi ki.”[93]
Saul egy idő után elkezd féltékenykedni, mert Dávid népszerűsége – hadi sikerei miatt – egyre inkább meghaladja az övét. Michal, Saul lánya beleszeret Dávidba, aki hosszas unszolásra hajlandó őt feleségül venni. A király féltékenysége nem csökken, Dávidnak el kell menekülnie, bujdosni kezd. Jonathán megpróbálja meggyőzni apját Dávid ártatlanságáról, de sikertelenül. Álljon itt az 1Sám egész 20. fejezete, mert sok, számunkra fontos rész található benne.
Dávid elmenekült Rámából, a próféták házából, s miután hazatért, így szólt Jonatánhoz: „Mit tettem? Mit követtem el s mit vétettem atyád ellen, hogy az életemre tör?” „Ne gondolj ilyesmire – válaszolta –, nem fogsz meghalni! Nézd, atyám nem fog addig bele semmibe, míg nekem el nem mondja. Miért titkolná hát el éppen ezt? Az lehetetlenség!” Dávid azonban megesküdött rá: „Atyád jól tudja, hogy kedvelsz, azért így gondolkodik magában: Ezt nem kell Jonatánnak megtudnia, nehogy sajnálkozzék miatta. De amint igaz, hogy az Úr él és te élsz, csak egy lépés választ el a haláltól.”
Jonatán ezt felelte Dávidnak: „Megteszem, amire kérsz.” Erre Dávid azt mondta: „Nézd, holnap újhold ünnepe lesz, s asztalhoz kellene ülnöm a királlyal. De hagyd, hadd menjek el, s hadd rejtőzzem el estig kinn a határban. Ha aztán atyád észreveszi, hogy nem vagyok ott, mondd azt neki, hogy Dávid engedélyt kért tőlem, hogy szülővárosába, Betlehembe mehessen, mert ott tartja meg az egész család az évi áldozati lakomát. Ha erre azt feleli, rendben van, akkor nem fenyegeti szolgádat semmi veszély. De ha haragra lobban, akkor tudd meg, hogy elhatározta vesztemet. Akkor tégy meg szolgádnak egy szívességet, hisz barátságot kötöttél vele az Úr nevében. Ha vétettem, ölj meg magad, miért szolgáltatnál ki atyádnak?” „Ne is gondolj rá! – válaszolta Jonatán. – Ha megtudom, hogy csakugyan elhatározta, hogy vesztedre tör, miért ne adnám tudtodra?” Erre Dávid megkérdezte Jonatántól: „De ki mondja meg nekem, ha atyád kemény választ ad?”
Jonatán így szólt Dávidhoz: „Gyere, menjünk ki mind a ketten a határba.” Ki is mentek mind a ketten a határba. Aztán ezt mondta Jonatán Dávidnak: „Az Úr, Izrael Istene a tanú, hogy holnap ebben az időben kifaggatom atyámat. Ha aztán rendben lesz Dávid ügye s nem küldök senkit, hogy tudtodra adja, ezt meg azt tegye Jonatánnal az Úr. Ha meg atyám úgy látja jónak, hogy vesztedre törjön, azt is tudatom veled, hadd mehess el. S elmehetsz épségben, egészségben, és veled lesz az Úr, ahogy atyámmal vele volt. Ha aztán még életben leszek, tanúsítsd jótettemet az Úr előtt. Ha pedig meghalok, ne tagadd meg soha házamtól a kegyedet. Még ha az Úr egyenként kiirtaná is Dávid ellenségeit a földről, Jonatán neve akkor se vesszen ki Saul házával egyetemben, különben az Úr számon kéri Dávidtól.” Aztán még egyszer megesküdött Jonatán Dávidnak, mert szíve mélyéből szerette.
Majd így szólt Jonatán Dávidhoz: „Holnap újhold ünnepe lesz, s észreveszik, hogy eltűntél, mert üresen marad a helyed. Holnapután meg még inkább észreveszik, hogy eltűntél. Akkor légy ott azon a helyen, ahol a baj napján elrejtőztél, a mellett a kőrakás mellett. A harmadik nap majd kilövöm nyilamat arra felé, mintha célba lőnék. Aztán odaküldöm szolgámat és azt mondom neki: „Menj, keresd meg a nyilam!” Ha így szólok szolgámhoz: „A nyíl innen van tőled, vedd föl!” – akkor gyere elő, mert rendben lesz az ügyed, s nem fenyeget semmi veszély, olyan igaz, mint ahogy az Úr él. Ha azonban azt kiáltom oda a legénynek: „A nyíl jóval rajtad túl van” – akkor menj, mert az Úr elküld. Ezekre a szavakra, amelyeket te meg én egymással váltottunk, az Úr a tanú köztünk örökre.”
Ezután Dávid elrejtőzött a határban. Amikor elérkezett az újhold ünnepe, a király asztalhoz ült, hogy egyen. A szokásos helyét foglalta el, a fal melletti helyet. Jonatán szemközt ült vele, Abner Saul mellett ült, Dávid helye meg üresen maradt. Ezen a napon Saul nem szólt semmit. Azt gondolta: „Valami történt vele s nem tiszta.”[94] Hanem amikor másnap, az újhold napja utáni napon is üres maradt Dávid helye, így szólt Saul fiához, Jonatánhoz: „Miért nem jött Izáj fia sem tegnap, sem ma enni?” Jonatán azt felelte: „Dávid hirtelen engedélyt kért tőlem, hogy elmehessen Betlehembe. Azt mondta: Engedj, hadd menjek el, mert családi áldozat lesz ott a városban, és meghívtak a testvéreim. Ha elnyertem tetszésedet, engedd meg, hogy meglátogassam testvéreimet. Ezért nem jelent meg a király asztalánál.”
Saul haragra lobbant Jonatán ellen és azt mondta neki: „Te elvetemült fiú! Azt hiszed, nem tudom, mennyire ragaszkodol – szégyenedre és anyád méhének szégyenére – Izáj fiához? Ameddig Izáj fia a földön él, addig sem te, sem királyságod nincs biztonságban. Küldj hát érte és hozasd nekem ide, mert halál fia!” Jonatán válaszolt apjának, s e szavakat intézte hozzá: „Dehát miért kell meghalnia? Mit tett?” Erre Saul meglendítette a lándzsáját, hogy beledöfje, s Jonatán látta: apjának elhatározott szándéka, hogy megölje Dávidot. Azért izzó haraggal fölkelt az asztaltól és újhold másnapján nem evett semmit. Nagyon sajnálta Dávidot, amiért apja ellene tört.
Reggel Jonatán kiment a határba, amint megegyeztek benne Dáviddal. Egy szolga kísérte. Azt mondta szolgájának: „Fuss és keresd meg a nyilakat, amelyeket kilövök.” Míg a szolga futott, kilőtte fölötte a nyilát. Amikor a szolga odaért, ahol a nyíl volt, amelyet Jonatán kilőtt, Jonatán odakiáltott neki: „Nem rajtad túl van a nyíl?” Aztán Jonatán még egyszer odaszólt a szolgának: „Gyorsan, siess, ne ácsorogj!” Jonatán szolgája fölvette a nyilat és odavitte urának. A szolga nem vett észre semmit, csak Jonatán és Dávid tudtak a dologról. Ezután Jonatán odaadta fegyverét a szolgájának és azt mondta neki: „Menj és vidd vissza a városba!” Amikor a szolga elment, Dávid előjött a kőrakás mögül, háromszor arcra borult a földön és háromszor meghajolt. Aztán megölelték egymást és mind a ketten sírtak. Majd ezt mondta Jonatán Dávidnak: „Menj békével! Amire esküt tettünk az Úr nevére, arra az Úr a tanú közted és köztem, utódaid és utódaim közt örökre.”
E fordítás meglehetősen stilizált. Az eredetiben pl. nem az áll, hogy megölelték, hanem megcsókolták egymást, továbbá Dávid jobban sírt.[95]
Az egész szöveg egy romantikus szerelmi tragédiához hasonlít mind tartalmát, mind hangulatát tekintve. Néhány dologra mindenesetre felfigyelhetünk.
Egyrészt Dávid és Jonatán néven nevezik egymást, szemtől szemben is, ami – szemben a mai szokásokkal – a korabeli zsidó felfogás szerint az intimitás magas fokáról árulkodott. Saul például csak úgy emlegeti Dávidot, mint „Izáj fia”.
Az előző szöveg kommentárjában láttuk, hogy Jonathán teljes személyét átadta Dávidnak. Itt szembeszáll apjával, ami – emlékezzünk vissza! – elvileg halállal büntetendő cselekmény Izraelben. Tehát életét és hírnevét kockáztatja Dávidért.
Az Isten nevére tett ígéret a legsúlyosabb eskü, amit egyáltalán el lehet képzelni. Jonathán Jahve nevére esküdött, ezzel erősítette meg Dávid iránti szeretetét. Az olyan mély kapcsolatot, amelynek megpecsételéséhez segítségül lehet (és kell) hívni a legszentebb Nevet, a kortárs perszonalisztikus megfogalmazás szerint úgy nevezhetjük: két személy teljes, egzisztenciális, kölcsönös önajándékozása. Ez pedig kizárólagosságot jelent, ami nem tulajdonsága a barátságnak, ellenben lényegi ismérve a szerelemnek.
Az eredeti megállapodás arról szólt, hogy Dávid akkor jön elő, ha Jonathán „zöld jelzést” ad, veszély esetén elmenekül. A történet szerint viszont Jonathán leadta a vészjelzést, Dávid mégis előbújt, hogy elköszönjenek – könnyek között – egymástól. Ez a forgatókönyv-változtatás teljesen indokolatlannak tűnik, ha kapcsolatukat nem tekintjük többnek szoros barátságnál, szimpátián alapuló szövetségnél.
Elgondolkodtató Saul kirobbanása fia ellen. Az „anyád méhének szégyenére” terminust ma is használják a magyar nyelvben, csak kevésbé kifinomult megfogalmazásban és nem kimondottan akadémiai körökben. Nem igazolható a szövegből, hogy Saul indulata kizárólag politikai indítékú. Nem ő lett volna a világtörténelemben sem az első, sem az utolsó apa, aki kitagadja homoszexuális fiát.
A siratóének szövegét nézve Jonathán szerelme egyértelmű. Dávid ugyanazt a szót alkalmazza, mint az asszonyokkal való kapcsolatára, amelyekről viszont tudjuk, hogy enyhén szólva nem merültek ki a kölcsönös rokonszenvben. Egyúttal – és összevetve az idézett fejezettel – az is kiderül belőle, hogy Dávid egyrészt elfogadta ezt a szerelmet, másrészt nagyra értékelte. Ismerjük azt a paradigmát, amikor két jó barát egyike beleszeret a (heteroszexuális) másikba, aki viszont van annyira toleráns és humánus, hogy ezért nem veti meg őt, csak finoman hárítja közeledését. Nos, ez az az eset, ami nem erről szól. Indokolatlan és értelmezhetetlen lenne a siratóének, ha Dávid nem viszonozta volna Jonathán érzelmeit, és arra sem volna elégséges magyarázat, hogy elválásukkor miért Dávid sírt jobban. Noha maga alapvetően nem volt homoszexuális hajlamú, életének e meglehetősen élménygazdag és érzékeny időszakában hatalmába keríthette az ifjú királyfi iránti szerelem. (Az alapjában véve heteroszexuális beállítottságú férfi ilyen emocionális vargabetűjéről szól pl. Thomas Mann Halál Velencében c. elbeszélése.)
Ezek után arra keresünk választ, hogy e kölcsönös szerelem megmaradt-e az érzelmek síkján. E kérdést az indokolja, hogy vannak, akik az érvelést eddig a pontig elfogadják, de kijelentik, hogy e kapcsolat csupán plátói szerelem volt. Igazuk van-e?
A szövegben kétségtelenül nem szerepelnek olyan kifejezések, hogy „együtt háltak” vagy egyikük „megismerte” a másikat. De némi spekulációt megengedhetünk magunknak.
A történet a Kr.e. XI. században játszódik. A hagyományos kronológia szerint alig kétszáz éve, hogy az izraeliták letelepedtek. Kultúrájukat tekintve ösztönös, nomád pásztorok voltak, illetve azoknak nem túl késői leszármazottai. Ekkoriban veszi kezdetét a zsidó történetírás és egyáltalán az írásbeliség. A Leviták könyvét csak jó 450 év múlva írják majd meg a maga tilalomfáival; Platón mintegy 600 évvel később fog megszületni. Egy olyan környezetben, ahol a nép alig-alig emelkedett ki a primitív, törzsi társadalom rendjéből, plátói szerelemről beszélni anakronizmus. A kor szintjén az uralkodó elv így hangzik: „Megkívánom – tehát megszerzem.” Ezt az attitűdöt ábrázolja Dávid esete Betsabéval: az ösztön, a vágy beszél. Elvont erkölcsi normák, csiszolt super-egók nem léteznek. Ebből az epizódból az is kitűnik, hogy Dávid nem igazán volt gátlásos, ha szerelemről, szexualitásról volt szó.
Idéztük már az 1Sám 18,1-et, amely szerint „Jonathán lelkében fölébredt a vonzalom Dávid lelke iránt.” Más fordítások, amelyek kevésbé eufemizálnak (pl. Károli) ezt úgy adják vissza: „Jonathán lelke összeforrt Dávid lelkével”. A héber szó, amely itt a lelket jelöli: nefes. Rengetegszer fordul elő az Ószövetségben, és radikálisan meg kell különböztetnünk mind a mi lélek-fogalmunktól, mind a görög pszükhé-től. A kifejezés ennél sokkal testibb, és nem állítható szembe úgy a hústesttel, mint a klasszikus nyelvekben és a magyarban. Az ószövetségi gondolkodás nem ismeri a szellemi lélek fogalmát, mint önálló szubsztanciát. A nefes többnyire a teljes embert jelenti. Van, amikor „élet”-nek fordítják. Máskor testi vágyat (éhség) jelöl. Adott esetben „hulla” értelemben is szerepel. A nefes mögé semmiképpen nem gondolhatunk csupán fennkölt érzelmeket.
Jonathán és Dávid nefes-e – a szöveg szerint – összeforrt. Erőltetett finomkodás lenne ezt holmi lebegő, magasztos lelki kapcsolatnak gondolnunk. Egy feltétellel juthatnánk erre a következtetésre: amennyiben valamelyikük részéről föltételeznénk a szexuális önmegtartóztatást.
Az ószövetségi időkben is megjelenik az önmegtartóztatás erénye, tehát ez nem „katolikus találmány”. Csakhogy azt mindig megelőzi akkoriban a közvetlen isteni felszólítás! A Sínai-hegyi teofánia előtt „Mózes lement a hegyről, felszólította a népet, hogy készülődjék és mossa ki a ruháját. Megparancsolta a népnek: »Holnaputánra legyetek készen. Ne közeledjetek asszonyhoz.«”[96] Ez az ideiglenes önmegtartóztatás esete. A cölebsz életforma mint érték majdnem ismeretlen volt, bár Jeremiás prófétának (400 évvel Dávidék után) Jahve akarata szerint le kellett mondania a házasságról.[97]
Azonban sem Dávid, sem Jonathán nem tett szüzességi fogadalmat (hiszen mindkettőnek volt gyermeke); ideiglenes önmegtartóztatásra való felszólításnak nyoma sincs, a szöveg nem utal arra, hogy teofániában lett volna részük. Ha viszont nem fogadtak szexuális böjtölést, akkor a fent vázolt körülmények között legalábbis valószínűsíthető, hogy kölcsönös szerelmük testi szinten is kifejezést nyert (túl a már említett búcsúcsókon).
Miért másztunk bele ennyire két régen meghalt ember magánéletébe? Azért, mert magánéletüknek e dokumentált epizódjait kinyilatkoztatott könyvek tartalmazzák. Értelmezésünkre természetesen egyértelmű bizonyíték nincs, de az egyértelmű cáfolat a szövegelemzés módszereivel szintén lehetetlen. Márpedig ez a fajta szövegmagyarázat – mondjuk így: is – kiolvasható a leírtakból. S mint utaltam rá, nem én vagyok az első, aki ezt olvassa ki belőle. Mi következik ebből?
A szövegeket (itt elsősorban a siratóénekre gondolunk, az ahabah szó kétszeri használatával) mind a zsidó közösség, mind az Egyház kanonizálta. Így kanonizálta, azaz fogadta el, ezzel az értelmezési lehetőséggel együtt. És amilyen mértékben a bemutatott tilalmi perikópák homoszexuális kapcsolatra utalnak, legalább ugyanilyen mértékben ez is. Azok elítélően, ez – hallgatólagosan – pozitív módon. Dávidék történetének másfajta Sitz im Lebenje van. Itt a homofília elfogadott; nem romlottságként, Isten elleni lázadásként vagy bálványimádásként jelenik meg, hanem Isten nevével megerősített, szent kapcsolatként. Naiv katekumeneknek néznénk mind a rabbikat, mind az egyházatyákat, ha feltételeznénk, hogy ez elkerülte figyelmüket. S íme, egy újabb bizonyíték arra nézve, hogy sem a kinyilatkoztatás egészének, sem magának a Szentírásnak nem egységes, és főleg nem egységesen elmarasztaló az álláspontja, amikor homoszexualitásról, homoerotikus kapcsolatról esik szó – alkalomszerűen.
III.3. A kinyilatkoztatás vizsgálatának összefoglalása
A kinyilatkoztatás tárgya Isten, az ő akarata és műve. Megszólítottja – potenciálisan – minden ember. Kezdetét vette a zsidó nép kiválasztásával, beteljesedett a Krisztus-eseményben, és lezárult az apostoli korszakban. E három okból elméletileg sem foglalkozhat a XIX. században azonosított homofil hajlammal és az annak megfelelő magatartásformával.
A Szentírásban történik említés homoszexualitással kapcsolatos jelenségekről. Van, amikor pozitív elbírálás alá esnek, van, amikor ítélet alá. Ez utóbbi eset akkor fordul elő, amikor a homoszexuális gyakorlat erőszakkal vagy pogányság felé hajló kultusszal kapcsolódik össze, ami viszont egyáltalán nem szükségszerű velejárója a homoszexualitásnak. A szent szövegek kivétel nélkül adott helyzetre reflektálnak, s e reflexiókat nem lehet a kérdéskör egészére kiterjeszteni.
Ezért e téma nem lehet dogmatikus érvényű egyházi megnyilatkozás tárgya, így a Tanítóhivatal – alapvetően elutasító hozzáállása ellenére – nem terjesztett elő róla tévedhetetlennek és visszavonhatatlannak minősített tanítást. Ugyanezért a nem ünnepélyesen definiált tanítást sem tekinthetjük feltétlen érvényűnek, amit példáz az a tény is, hogy a püspökök világszerte képviselt álláspontja nem egységes.
A nem-tévedhetetlen tanítóhivatali megnyilatkozások felületesek, helytelenül pszichologizálók, az általánosságok síkján mozognak, s nem utolsósorban inadekvát módon hivatkoznak a Szentírás szövegeire.
Az Egyház tanítása e témában tehát nem teljes, nem végleges. Ha a homoszexuális ember helyét keressük a kereszténységben, más utakon kell próbálkoznunk – továbbra is a kinyilatkoztatás talaján állva.
Következő fejezet
Tartalom
